A metál atyja és gitárjai

Talán nem is gondoljuk, hogy a metálzenéhez mennyire közvetlen kapcsolata van a tényleges fémnek. Pedig így van, részben egy nehézipari balesetnek köszönhetjük a kialakulását – persze sok minden más is kellett hozzá, de mindenesetre nem kérdés, hogy ez is hozzájárult.

Birmingham, 1948 február 19. Megszületik Anthony Frank Iommi, akit ma Tony Iommi-ként ismer a világ.

Tony eleinte dobolni szeretett volna, de a dobszerkó túl drága volt neki akkoriban, egy gitárt azonban még megengedhettek, születésnapjára kapta az elsőt, aztán egyre jobb és jobb hangszerei lettek, ahogy fejlődött.

17 éves volt, mikor hegesztőként dolgozott egy fémlemezeket készítő gyárban Birminghamben. Utolsó munkanapján az a kollégája, aki a lemezek préselését szokta csinálni, nem jött munkába, és azt mondták neki, vegye át ezt a munkafázist is tőle. Mivel nem volt kiképezve a nagy nyomással működő gép kezelésére, nem vette észre, hogy alighanem valami gond van a kapcsolóval, rossz helyen volt a keze és a szerkezet bepréselte bal kezének középső- és gyűrűsujjának végét, majd mikor reflexszerűen elrántotta a kezét, az gyakorlatilag megcsonkolta az ujjvéget és ujjbegyet.

A gitáros egy videóban beszél a balesetről, sajnos beágyazni nem lehet, de a képre kattintva elindul.

Tony azt hitte eleinte, vége a gitározásnak, pedig épp akkor indult volna turnére együttesével Németországba, nagyon súlyosan érintette hát a baleset. Egy barátja megmutatta neki Django Reinhardtot, aki az övénél súlyosabb tragédia után, mely két ujját szinte teljesen lebénította, mégis megtanult két ujjal játszani, saját stílust kifejlesztve, máig az egyik legjobb jazzgitárosok közt tartják számon.

Így hát Tony se adta fel. Sok elvetélt megoldással kísérletezett, hogy képes legyen játszani, mindenféle gyűszűszerű dolgokat húzott az ujjára, de nem igazán váltak be. Néha úgy elkeserítette, mennyire visszavetette a gitározásban ez a szerencsétlenség, hogy dühében össze is törte a gitárját.
Végül saját gyártmányú „protézist” készített sérült ujjaira: folyékony szappan műanyag flakonját gombóccá hevítette, majd forrasztópákával nyílást olvasztott belé és amíg még meleg és képlékeny volt, beledugta az ujját, hogy felvegye a formáját. Ezután a kiálló részeket lecsiszolta róla, a külsejét pedig bőrrel vonta be, hogy normálisan csússzon a húrokon.

Egy másik videó, melyben a balesetről és a „toldatokról” beszél:

Ez persze még koránt sem volt elég. Gitárjára eleinte nagyon vékony és lágy bendzsó húrokat tett, sőt lejjebb is hangolta (E-ről Cisz-re, illetve más forrás szerint D-re), hogy minél könnyebben játszhasson rajta. Később nagyon vékony Ernie Ball és Picato húrok kombinációjából alakult ki a kedvenc készlete.
Mindezek mellett óriási elszántságra és akaraterő volt szüksége, hogy ismét fejlődni tudjon, hiszen ezekkel a kissé ormótlan toldalékokkal sokkal nehezebb volt játszani, mint egészséges ujjakkal, lelassították, akadályozták. (Hmm, én akadálymentesen szeretnék fele olyan jól játszani, mint Tony…).
És végül így született meg a „power chord”, azaz a „kvintek” (hehe, nekem annak idején mikor először tanította egy ágrólszakadt haknizenész, „kettőshangzatnak” emlegette a nyolcvanas évek elején) :), a Drop -D hangolás és tulajdonképpen a metálzene – a több pedig már rocktörténet.

De térjünk át Tony gitárjaira.

A nagyon lágy húrok és a drop hangolás miatt a gitáron feljebb is kellett emelni a húrokat, hogy a zörgést elkerüljék. Talán nem túl ismert, de Tony eleinte egy Fender Stratocasteren játszott, aztán amikor egy koncerten valamelyik hangszedője elnémult, a csak tartalékként magával hordott Gibsont vette elő és attól kezdve nem is tért vissza már a Fenderhez. A Black Sabbath gitárosáról köztudott, hogy szinte mindig Gibson SG-ket használt.
A kezdeti időkben a hangszergyárak még nem voltak valami nagyon rugalmasak, ha arról volt szó, hogy az ismertebb vagy feltörekvő sztárok igényeinek megfelelően módosítsák a hangszereket.
Tony szeretett volna 24 bundot, az elektronika üregének teljes árnyékolását, megfelelő előkészítést a nagyon vékony húrok használatára és kísérletezgetést a hangszedőkkel. Az említett hiányosságok miatt fordult John Birch-höz, akit az angol egyedi gitárkészítés atyjának is tartanak. John Birch angol hangszerész volt, sajnos 2000 óta már az égi hangszerészműhelyben farigcsál, de a John Birch Guitars cég még üzemel.

A „Monkey”-nak becézett 1965-ös piros SG Special gitárja számos átalakításon esett át, míg olyan lett, amilyennek ő akarta.

A hangszerben eredetileg két P-90 generálta a hangot, Tony szerette a hangjukat, de elégedetlen volt a gerjedékenységük miatt. A hangszedőket Birch módosította, pontosabban a hídnál egy általa készített egyedi burkolatot kapott a Gibson P-90, míg a nyakhoz a Birch által gyártott Superflux P-90 jellegű pickup került. A hidat „wraparound” jellegűre cserélte, a teljes fogólapot a bundokkal együtt átlátszó poliuretán lakkal vonta be.

Ez a gitár jelenleg a New York-i Times Square Hard Rock Cafe falát ékesíti.

Birch készítette Tony fekete SG-jét 1975-ben (kétoktávos nyak, kereszt alakú berakások), valamint az ő akkori munkatársa, John Diggins építette a gesztenyebarna harmadik „Jay Dee” SG-t, ez a három gitár volt a Black Sabbath korai működése során Tony fő hangszere. A Jay Dee SG (avagy „No.1”, „The Old Boy”)  szintén 24 bundos + egy nullbund, kereszt berakásos, nyaki hangszedője egyedi Diggins modell volt, míg a hídnál egy Birch -féle Biflux kapott helyet – más források szerint a hídnál volt Diggins-speciál, míg a nyaknál Birch Magnum XP, amit szintén Diggins készített. Mivel ez a hangszer kicsit kapkodva készült (Diggins 2 hét alatt hozta össze otthon a konyhaasztalon), a festés rajta vékony és kissé gyenge minőségűre sikerült, nem  volt elég idő a száradásra, ráadásul egy amerikai túrán bennhagyták egy napra egy autóban a tűző napont, így a festés nagy rész felhólyagosodott és lepergett – ettől függetlenül ez vált Tony kedvenc és legtöbbet használt gitárjává! Ezen túl készült még neki egy olyan „tesztgitár” is, amelyben tudta könnyen cserélgetni a hangszedőket, mivel hátulról egy foglalatba lehetett őket behelyezni, ami egy csatlakozót tartalmazott, így forrasztás nélkül is megoldható volta a bekötés (mellékesen egy ideig állítólag ennek a szabadalma Tony birtokában volt, mivel az ő ötleteként készítették el).
Tony amúgy egy interjúban azt mondta, hogy (valamelyik gitárján legalábbis) a hangszínszabályzó része az elektronikának teljesen ki van kötve, mivel nem szokta letompítani a hangszínt.

 

Aztán 1996-ban a szokásos zenei kiállításon valahogy mégis megtört a jég és elkezdődött egy együttműködés a Gibson és Tony közt. A Gibsonnál akkor J.T. Riboloff volt a kutatás-fejlesztés főnöke, szintén balkezes gitáros, Tony-val hamar jól megértették egymást. (J.T. mostanában a Samick-kal együttműködésben készíttetett egy JTR sorozatot.)

A Gibson hamarosan hivatalosan is megkereste Tony-t, hogy mit szólna hozzá, ha készítenének egy Tony Iommi Signature hangszedőt – ez volt az első alkalom, hogy a Gibson ilyen ajánlatot tett bárkinek is. Néhány tárgyalási forduló után eldöntötték, hogy a „Jay Dee” SG híd hangszedője lesz a minta, de mivel ez nem szokásos méret volt, az új pickupot a Gibson humbucker méretébe kéne elkészíteni. Ez nem ígérkezett egyszerűnek, mivel az eredeti hangszedő a gerjedés megakadályozására epoxy gyantával volt kiöntve, lényegében szétszedhetetlen volt.

Végül pár napra átutaztatták a gitárt Nasheville-be, ahol J.T. nekiállt reprodukálni a hangját. Ez nem jelentett másolást, hanem a pickup jellemzőit mérte és hallgatta meg, hogyan reagál különböző frekvenciákon, stb. Ezek után felhasználva könyvtárnyi tudását a hangszedőkről J.T. nekiállt kikísérletezni, milyen elemekből tud hasonlót összerakni. Különböző huzalokat, mágneseket, menetszámokat próbált, új formájú mágneses pólusokat esztergált, míg végül pár napos feszített tempójú munka után előállt egy fél tucatnyi prototípussal. Ezt belerakták egy még festetlen SG-be, így vitték el Tonynak Angliába, hogy kipróbálja.

A pickupok megkapták Tony hozzájárulását a gyártáshoz, így a következő évben a NAMM kiállításon már bemutatkoztak a sorozatgyártott példányok. Az akkori Black Sabbath reunion turnéra Tony kapott két Gibson Custom Shop SG-t is az új hangszedőkkel, melyeket J.T. személyesen készített neki, ezek a gitárok jelentős szerepet kaptak azóta is, Tony nem csak dísznek tartja őket.

Ezen a videón is látható az egyik:

A Tony Iommi Signature hangszedők azóta is népszerűek és a Gibsonnál kaphatók fekete és króm borítással. Több teszt áradozik róluk, hogy az egyik legfinomabb nagy kimenőjelű hangszedők, kiegyensúlyozott frekitartománnyal, kerek hangzással, durva nyerssesség nélkül. Állítólag a jazzgitárosok veszik a legjobban…
Titkukat az USA szabadalmi hivatala 5792973 számmal védte le, ez alapján a következők mondhatók el róluk:

A tekercsek 0,05 mm-es huzalból 6900 menetettel készültek mindkét csévetestre.
A „blade” típusú mágneses pólusok két kis nyúlvánnyal rendelkező acéllemezből vannak (20-as az ábrán). Az egyik (igen, több van, trükkös, ugye?) mágneses teret az ábrán (22) és (24) számmal jelölt két lapos mágnesrúd adja, melyből a (22) rövidebb, ez kerül érintkezésbe az egyik tekercsben „blade” aljával és itt jön egy másik érdekes trükk: a (22) kerámiamágnes, a (24) viszont egy Alnico II. Talán ez biztosítja részben a vintage „kerek” hangzást, egyúttal a nagy kimenőjelet?
A titkoknak nincs vége, hiszen az előbb két mágneses térről beszéltem, ugyanis van itt még egy mágnes is! Az ábrán (26)-ként jelölt csökött kis lapka szintén mágnes, ez a két csévetest közt helyezkedik el felül és ez mindkét „blade” pólussal érintkezik.
Így a tekercsek egyszerre vannak a két „emeletes” alsó lapos rúdmágnes és a felső kis mágnes terében. Mindegyik mágnes polaritása megegyező.
A csökött kis (26) mágnes célja a nyers frekvenciacsúcs legömbölyítése, az anyaga szinét Alnico II és a mérete kb. 12,8x 22.2×3.2 mm. Ezeken túl van még egy alaplemez (28), egy borítás (30), ezek rézből vagy nikkel-ezüst ötvözetből (ez mintha az alpakka lenne) és távtartók (32) műanyagból vagy fából. Az egész hangszedő aztán részben viasszal, részben epoxyval van tömítve.
Elég bizarr konstrukció, nem?
Természetesen a Black Sabbath gitárhangzásában nem csak a gitároknak volt szerepe. Tony nem sok effektet használt, kezdetben leginkább egy  Tycobrahe Parapedal wah volt bekötve nála. Ez a pedál azonban nem csak egy egyszerű “hápogtató”, ezen az effekten túl még valami fáziseltolásos-lebegős modulációt is csinált, amitől egy kissé szájgitáros hangzása lett.

Ezen kívül még a sound fontos része volt a Dallas Rangemaster Treble Booster. Ez nem is pedál, csak egy kis doboz, amit az erősítőre szoktak rakni és magashangkiemelést lehetett vele beállítani, ami segített szépen túlvezérelni a csöveket. Germánium tranzisztorokkal működött és meglehetősen egyszerű áramkör, de Brian May és Eric Clapton is szerette használni.

És végül, de nem utolsósorban: míg a kortársak a Black Sabbath sikereinek kezdetén leginkább Marshall és Fender erősítőket használtak, Tony lokálpatriótaként (no meg a helyi cég által nyújtott támogatásért) a Laney-t részesítette előnyben, egy ideje már van Laney Signature modellje is.

A Laney 4×12 ládákban  Celestion G12H hangszórók nyomják a hangot.  Néha ezt kiegészítő egy Vox AC30-assal, egy időben kísérletezett Marshallokkal, de végül a Laney maradt a fő vonal, igaz, egy 2010-es interjúja szerint akkoriban gyakran használt Engl Powerball erősítőt is kísérletezésképpen.

Visszatérve Tony gitározására végezetül, nekem valamiért az egyik abszolút nagy kedvencem a „Lonely is the world” című számuk és abban is Tony szólója minden idők legszebbjei közt van. Kamaszkorom óta ez volt az a szám volt, amit ha nagyon szomorú vagy rosszkedvű voltam, meghallgattam tucatnyiszor és csak szálltam képzeletben a gitárszólóval, annyival vibráló, fájdalmas és sodró. Tony pontosan úgy játszik, ahogy én játszanék, ha tudnék.

Ez itt a koncertváltozat:

Van még két nagy kedvencem tőle, érdekes módon egyik se a legnépszerűbb Black Sabbath dal, sőt, nem is jellegzetesen Sabbathos hangzás.
A “Planet Caravan”  amolyan altatós-lebegős zene, a végén a szólóban nem gondoltam bele, milyen skálákat használ, de már-már jazzes nekem… még a kamaszkori bandámban játszva jelentősen inspirálta egyik szólómat.

Az “Air dance” pedig több elég érdekes zenei motívum után szintén elég jazzes befejezésbe megy át… ez is mutatja Tony és a Sabbath sokszínű zeneiségét és tehetségét.

Tony Iommi kétségtelenül a rocktörténet egyik legjelentősebb gitárosa.

Boldog születésnapot, Tony, Isten éltessen még sokáig egészségben, gyógyulj meg mielőbb teljesen és zenélj sokat!

Egy korai, 1970-es teljes koncertjük itt látható, rajta jól megfigyelhető Tony „ujjprotézise”.

Források:

Guitarplayer

Guitarz

Vintage Guitars

No Responsesto “A metál atyja és gitárjai”