A szabadalmi trollkodás (angolul “patent troll”) szerencsére többnyire még elkerülte a gitárkészítést.
Mi is ez valójában? Ha az Apple és a Samsung nagyjából közismert háborúskodását nézzük az iPhone és a Galaxy kapcsán, elég jól láthatjuk. Keresztbe-kasul vádolják egymást ilyen-olyan lopásokkal, iszonyú kártérítéseket követelnek és a másik termékeinek kitiltását. A harc évek óta folyik, váltakozó szerencsével, mégpedig országonként más-más eredménnyel.
Sajnos az USA szabadalmi hivatala meglehetősen engedékenyen értelmezi az “eredeti ötlet” fogalmát és rengeteg olyan dolog levédését lehetővé teszi, amiben sem eredetiség, sem ötlet nincs, pusztán néhány régóta bevált alapelv egy konkrét összeállításban történő alkalmazása, ami nagyjából megfelel a józan ész és a mérnöki követelmények által körülhatárolható feltételeknek.
Milyen eredeti ötlet lehet abban, hogy egy telefon lekerekített téglalap alakú és az alján van egy gomb? Nagyjából semmilyen, elég magától értetődő megoldás egy ilyen jellegű készülékre.
Visszatérve a trollra, konkrétan az a patent troll, aki vagy ami abból él, hogy igyekszik minél több olyan szabadalmat megvásárolni (a fejlesztéshez hülye ugyanis), amivel keresztbe tehet olyan cégeknek, akik viszont fejlesztenek. Az összeharácsolt szabadalmakkal megvárja, míg valamely cég piacra dob egy terméket, ami sikeres lesz, és bele tud kötni valamelyik szabadalma megsértéséért. Az ilyen cégekre jellemző, hogy szinte kizárólag jogászokat alkalmaznak, még ha névleg valamilyen informatikai fejlesztőcégnek is tűnnek, de semmi innováció nem áll mögöttük.
Hogy mennyire komoly a probléma, azt jól jelzi, hogy az USA illetékes hivatala szerint az öt legtöbb szabadalmi eljárást indító cégből négy kifejezetten ilyen “troll” cég, az általuk megtámadott vállalatok pedig többnyire peren kívül fizetnek, hogy elkerüljék a negatív hírverést.
Némelyik cég már ennél is tovább megy. Nem olyan rég az egyik 3D nyomtatókat gyártó vállalat beperelt egy másik hasonló profilú startup vállalkozást, a Formlabs-ot, de ez még hagyján, hanem megtámadta a Kickstartert, azt a közösségi finanszírozó céget is, ahol a szerinte szabadalmat sértő konkurens összeszedte a kezdőtőkét az induláshoz. A mindenfajta szabadalmi szögesdrótok és tankcsapdák elhelyezése amúgy is mérhetően rontja az innovációs szabadságot, de az, ha már az amúgy hasznos és viszonylag jól működő közösségi finanszírozás rendszerének is nekiesnek, csírájában fojtja el a forráshiányos, de innovatív kisvállalkozások lehetőségét a kitörésre.
Sajnos a tendencia egyre inkább jellemző az olyan cégekre is, melyek valóban végeznek fejlesztést is, de kezd eltolódni az arány a jogászok javára a mérnökökkel szemben.
A gitárok világát talán egyelőre nem fenyegeti ez ilyen durván, mint a mobilkommunikációt. Részben nyilván annak köszönhető, hogy kevesebb az igazán jelentős újítás, illetve ami van, az aránylag jól elkülöníthető és valóban kimutatható az eltérés. Az is számít, hogy a gitárok piaca azért lényegesen kisebb, mint a mobiltelefonoké és ritkábban is cserélgetik őket. Másrészt szeretném azt hinni – bár ahol nagy profitról és tömeges eladásról van szó, ott naivság feltételezni, hogy másképp működik, mint a többi iparágban – hogy a hangszerkészítők közt még aránylag erősebb a szolidaritás és a másik tisztelete, ami részben abban nyilvánul meg, hogy pofátlanul nem másolunk le minden védett dolgot, másrészt nem trollkodunk szabadalmi jogokkal, hogy másokat akadályozzunk.
Ahogy azonban egyre jobban “digitalizálódik” az iparág, nyilván itt is felbukkannak majd mind gyakrabban csúnya históriák.
Hogy a múltban sem mindig volt fair play, arra van pár konkrét példa is, bár ezek inkább a védjegyként használd designok jogosulatlan használatára mentek ki.
Az egyik a Fender kontra G&L ügy, ami tulajdonképpen vérciki valahol, bár akadt más ilyen is. Ez inkább védjegybitorlási ügy, de hasonlóan abszurd és mocskos, mint a mostanában gyakori szabadalmi hiénák ügyködése.
Aki nem ismerné, a G&L Leo Fender utolsó cége, most is létezik, az L természetesen Leo, a G pedig George, mégpedig Fullerton, aki már a kezdetek óta együtt dolgozott az elektromos gitárok ősatyjával.
A G&L nagyjából az, amit Leo a Fenderrel szeretett volna csinálni, ha az övé marad a meghatározó szerep benne. Nagyon jó kis gitárokat készítenek és meglepően alatta marad az áruk a Fendereknek, pedig több dologban továbbfejlesztették őket.
Nekem is van egy 1984-es Skyhawk-om, ami amúgy csúcs gitár lenne, ha nem éppen valami fura hibával vettem volna eBayről, amit persze nem tudhattam előre. A hiba elég egyedinek látszik, jelenleg javítás alatt áll a hangszer, fogólap síkolás és teljes újrabundozás lesz rajta, ha végeztem, megírom a történetét, érdekes lesz, akár sikerül, akár nem.
Volt egy időszak, mikor a G&L gitárokat „by Leo Fender” szignóval a fejen adták el, nagyjából 1985-től léteztek ilyen hangszereik, sőt, a kifejezetten „signature” modelleken a testen is megjelent a szignó. Azonban ez hamar támadásra ingerelte a Fender jogászhadát, a nemtelen háborúskodás odáig fajult, hogy 1991-ben, miután a mester meghalt, a Fender nyomására a G&L kénytelen volt elhagyni a tervező nevét és szignóját a gitárokról, és azután már csak a „by Leo” maradt rajta.
Azért gondoljunk bele, micsoda abszurd: Clarence Leonidas Fender létrehozza a világ egyik legsikeresebb gitárgyárát, majd miután kiszáll belőle és alapít egy másik céget sok évvel később, hogy a saját elképzeléseit továbbvigye, ők már nem használhatják a nevét a saját tervezésű gitárjain, mindezt épp az a gyár zsarolja ki belőlük, amely az ő nevét viseli és neki köszönheti, hogy az ilyen jogászokat meg tudja fizetni…
Bizony, itt már nincs tisztelet, nincs hála az alapítónak, nincs semmiféle más szempont, csak a profit, arra hivatkoztak, hogy „megtéveszti a vásárlókat, mert nem tudják, hogy melyik az igazi Fender és melyik nem”. Ha úgy vesszük, a G&L Fenderebb a Fendernél, konstrukcióban, innovációban többet nyújt, és egyébként elég jól megkülönböztethető formai eltérések voltak, a test vonala, a jellegzetes csúcsos alsó vonalú fej, a hangszedők, a híd, a koptató… Szerintem semmiképp nem volt összetéveszthető és ugyanúgy a mester keze nyomát viselte.
Persze nem ez az egyetlen ilyen cifra névhasználati nonszensz.
Bill Lawrence, aki annak idején a Gibsonnál volt fejlesztő, ő tervezte többek közt az L6-S gitárt
Ebből szintén van szerencsém egyet birtokolni és mondhatom, kiváló hangszer, még ha teljesen más karakterű is, mint a Les Paul-ok, inkább valahol egy SG és egy Fender közt lehet, de nehéz besorolni, maradjunk annyiban, hogy jellegzetes és egyedi, köszönhetően a Lawrence tervezte nagy kimenőjelű, széles hangszíntartományú Super Humbucker nevű hangszedőnek is és az L6-S sokféle hangszín kikeverését lehetővé tevő forgókapcsolós elektronikájának – ami sajnos az én Midnight Special modellemben már szimpla pickupválasztóra egyszerűsödött.
Korábbi tevékenysége közt volt – német születésű lévén – a Framus néhány hangszedője, később az USA-ba igazolt át és a Dan Armstrong Ampeg gitárjainak pickupjaiba csiholt életet. Csak mellesleg, véletlenül van a beépítésre váró cuccaim közt egy pár elfekvő Gibson Super Humbucker is… 🙂
Az öreg Lawrence még dolgozik, feleségével és munkatársaival egy kis manufaktúrában Wild Bill néven gyártja és forgalmazza hangszedőit Kaliforniában -ugyanis egy hasonló fura história miatt ő sem használhatja a saját nevét a saját maga által kifejlesztett és gyártott hangszedőn.
Van ugyanis egy másik Bill Lawrence hangszedő, amit viszont nem Bill Lawrence készít, hanem Jzchak Wajcman, ő a név, mint kereskedelmi védjegy jogos használója. Azért ilyenkor mindig felmerül bennem: miért van az, hogy a jognak sokszor semmi köze a hétköznapi értelemben vett józan igazságérzethez? Nem tudom pontosan, mi történhetett a két fejlesztő közt, de furának tartom, hogy valaki kisajátítja a másik nevét.
Azért azt is meg kell említenem, hogy az öreg Bill mester (nem a védjegyes, hanem az igazi, akit tényleg Billnek hívnak) nem könnyű eset, egyszer rendeltem tőle egy hangszedőpárt és ki is fizettem PayPal-on. Vártam, vártam hetekig, de se visszaigazoló email, se egy „Köszönjük a megrendelést, várható szállítás…” nem jött. Írtam hát, teljesen udvariasan, hogy mégis, mikor várhatom?
Erre szó nélkül visszaküldték a pénzt és törölték a megrendelést és mellékeltek egy rövid üzenetet, miszerint a weboldalukon olvasható, hogy 4-5 hét a szállítás (én ilyet ott nem találtam), és hogy a PayPal visszaigazolta, hogy megkapták a rendelést (nem igaz, azt igazolta csak vissza, hogy én elküldtem a fizetséget). Ennyi.. Kicsit sértődősek, ami akkor se előny, ha valaki legendás hírű mester.
Tudom, hogy nem ezen múlik, de az is árulkodó, hogy a pickup bekötési rajza ez a kézzel felskiccelt vázlat mindössze. Biztos jó hangszedőket gyárt, de azt hiszem manapság az se árt, ha valaki megpróbál jó kapcsolatot fenntartani az ügyfelekkel és kommunikál, mégpedig nem lekezelően.
Egyébként az Ernie Ball – Music Man társaság úgy tűnik, vagy szeret ilyen dolgokban részt venni, vagy többekkel sikeresen konfliktusba kerül – Leo Fender és George Fullerton is dolgozott nekik egy időben, amikor még csak Music Man-ként létezett, az első Music Man Stingray basszus és gitár mára szintén legenda, de talán nem mindenki tudja, hogy ezek is Leo Fender csapatának keze alól kerültek ki – ők is panaszkodtak a Music Man nem éppen korrekt magatartására.
A mostanra Ernie Ball néven futó cégnek két társasággal is van/volt szabadalmi vitájuk: az egyik az Earvana, amely egy ún. kompenzált nyerget fejlesztett ki, ami pontosabb hangolást tesz lehetővé (ez majd egy külön, nagy cikket megérő téma, sőt, egy egész cikksorozat szólhat a gitárhangolás anomáliáiról, annak fizikai hátteréről és a különböző megoldásokról). Ez az Ernie Ball javára dőlt el.
A másik a PMT Music nevű cég, amely mindenféle spéci gitárelektronikákat talál ki és gyárt, többek közt egy digitálisan programozható flexibilis, teljesen szabad kapcsolási variációkat lehetővé tevő pickupválasztó rendszert (erről is írok később részletesen majd), amit állítólag az Ernie Ball lenyúlt, miután kért tőlük egy prototípust. Itt viszont az utóbbiak vesztettek.
És persze a gitárformák, designok, főleg a fej jellegzetes alakja többnyire szintén védelem alá esik, így mikor a hetvenes-nyolcvanas években a japán gyárak elárasztották előbb a japán, aztán az USA piacot az olcsó és meglehetősen jó minőségű klónokkal, egy ideig csak tanácstalanul néztek Fenderék és Gibsonék, aztán persze megtámadták a Tokai, Greco, Burny, Fernandes, korai Ibanezek., Electra, Aria, Takamine, Matumoku, Westone márkaneveken szereplő gyártókat. Tulajdonképpen ennek a „hullámnak” köszönhető később a japán Fender létrejötte is.
Az egyik legismertebb ilyen design védjegybitorlás per a Gibson kontra PRS volt, melyben a Gibson azzal vádolta a konkurens céget, hogy engedély nélkül lemásolta a Les Paul „egyoldalas kivágású” designját.
Bezony, ilyet tudtak mondani. A Gibson sikeresen levédette azt az általa „floretine” kivágásnak nevezett formát, amit amúgy az akusztikus gitárok közt már a 19. századi francia gitárkészítő, Georges Warnecke óta ismernek és náluk ezen a néven 1949-ben jelent meg az ES-175 piacra dobásával (bár néhány korai Gibson mandolin és az „O” típusú gitár is viselte) …
De ne is menjünk olyan messzire, csak 1947-be, mikor Paul Bigsby, a máig népszerű vibrató mechanika kifejlesztője megépítette a Gibson és a Fendert megelőzve az egyik legelső tömörtestű elektromos gitárt! Szó nincs hát arról, hogy a formát a Gibson találta volna ki, csupán neki jutott eszébe először levédetni.
Az első körben a Les Paul-t gyártó cég nyert, de a legfelső bíróság 2006-ban végül elutasította a keresetét és a PRS így tovább gyárthatta a Singlecut nevű hangszert. Részemről örülök a döntésnek, nem hinném, hogy a Gibson találta volna fel azt a formát, az más kérdés, hogy valóban jellegzetesen köthető hozzá, de semmiképpen nem az övék az eredeti design.
Szintén a Gibson volt az, aki beperelte az ESP-t az EXP nevű gitárja miatt, amikor annak sikerei (köszönhetően a Metallicás James Hatfield-nek) kezdtek már anyagilag is a nashville-i gyár terhére lenni. Való igaz, ebben az esetben az ESP tényleg a Gibson eredeti Explorer designját koppintotta le, gyakorlatilag változtatás nélkül.
Az EXP USA forgalmazását sikerült megtiltaniuk, erre válaszul az ESP kicsit átalakította a formát és elnevezte EX-nek, ebben már nem tudtak belekötni.
A B.C. Rich beperelte annak idején a Moser Custom Guitarst, mivel szerintük az utóbbi Spawn szériáját a B.C. Rich egyik modelljéről vette, pontosabban állítólag valójában Neal Moser tervezett és licenszelt nekik egy gitárt. Meg nem erősített hírek szerint valójában az volt a dolog mögött, hogy a B.C. Rich már nem akart több jogdíjat fizetni Mosernek és mivel tudták, hogy a kisebb cég nem engedheti meg magának a per költségeit, inkább megelőző támadásba mentek át… elég zavaros ügy, nem sikerült teljesen kihámoznom belőle végül is ki mit tervezett és kinek, de nagyon úgy tűnik, itt Rich volt a sáros és a tényleges tervező Moser mellett az igazság.
Van még néhány viccesebb területe az egymás oda-vissza perelgetésének:
Eddi van Halen beperelte a Nike-ot, mivel szerinte engedély nélkül használták az ő „Frankenstein” gitárjának „designját”. Ez ugye köztudottan nem igazán tudatos design, mindössze arról volt szó, hogy előbb Eddie feketére fújta, aztán összevissza ragasztgatta takarószalagokkal és fehéret fújt rá. Évekkel később még kapott egy hasonlóan összevissza piros Schwinn biciklifesték adagot, ettől lett az a szép kaotikus sufnituning jellege, mint amit a tinédzserek apuci garázsában vasárnap délután heccből összefújkodnak a sarki barkácsboltban vásárolt szprével. Én ezt design-nak nem nagyon hívnám, de az vitathatalan, hogy Eddie védjegyeként ismert.
A Nike csinált egy teniszcipőt „Dunk Lows” néven, aminek a műanyag talpa oldalt szintén ilyen piros-fekete-fehér összevissza csíkokat kapott.
Van Halen szerint ez „helyrehozhatatlan károsodást okozott” a személyéhez köthető jellegzetes vizuális megoldásban, ezért kártérítést és a termék gyártásának leállítását követelte. Hát igen, itt már olyan nagy pénzekről lehet szó, amikor megérheti kicsit genyónak lenni, igaz, Eddie? 🙂
A Gibson jogászai úgy tűnik nagyon serények, szigorúan őrködnek minden felett, ami a céghez kicsit is köthető.
A Paper Jamz nevű termékcsalád egy játék, vagy inkább kockáknak való szórakoztató kütyü, papírvékonyságú, de valójában műanyag, hangszerformájú hanggenerátor, kapacitív érintőfelülettel. Semmi köze a valódi gitárokhoz, csak digitálisan szimulálja a hangot. A cucc ökörködni jó, zenélni alkalmatlan persze.
Viszont a Wowwee nevű gyártót csöppet se izgatta, hogy a kicsinyített játékszerei a Gibson ikonikus formáit másolják – annál inkább begorombult ezen a gitárgyár és természetesen licencdíjat követelt, valamint a forgalmazás leállítását. De ezzel se elégedtek meg, az összes olyan USA áruházat, ahol a termék megjelent, szintén befenyegették (Walmart, K-mart, Target, Amazon, BestBuy, stb.). És még ez sem volt elég: mivel az eBayen is voltak fenn belőle, magát az eBaye-t is felszólították, hogy tiltsák meg a termék megjelenését az online aukciós piactéren. Miután az eBay ezt nem tette meg, beperelték őket is.
Természetesen, érthető, hogy a márka értékét védeni kell – de könyörgöm, ezzel az izmozással egy olyan termék ellen, ami semmiben nem árthat az eredeti gitár eladásainak, inkább csak röhejessé és ellenszenvessé teszik magukat, nem veszik észre?
Sőt, a Guitar Hero-t is jogsértőnek találták. Annak ellenére, hogy az Activision-nal elvileg partneri kapcsolatban álltak, mert nekik már licenszelték a gitárformát a Guitar Hero kontrollerhez, addig-addig nyálazták az archivumukat, míg diadalmasan meglobogtathattak egy 1999-es szabadalmat, ami egyfajta virtuális koncertélményt lehetővé tevő felszerelésről szól, amit ha nagyon akarunk, persze rá lehet húzni a Guitar Hero-ra. Így végül – bár tudtommal a Gibson sose kezdett semmit a szabadalommal – megpróbáltak licencdíjat követelni az Activision-tól ezért is.
És még mindig nincs vége! A Gibson még Spongyabobot, illetve a rajzfilmfigurát tulajdonló Viacom-ot is perbe fogta, mivel a karakterhez kapcsolód „merchandise” termékek közt szerepel egy gyerekeknek szánt Flying V formájú ukulele…
Hogy még bonyolultabb legyen, a Gibson a Viacom-ot beperelte a Guitar Hero, pontosabban a tulajdonába lévő Electronic Arts játékfejlesztőt az előbb említett szoftverhez hasonló Rock Band miatt.
Úgy tűnik, – a jogi izmozások tekintetében legalábbis – a Gibson a gitáripar Apple-je, ami nem igazán pozitív rá nézve. Persze ha a rockzene még mindig a lázadásról, a konvenciók sutba dobásáról, a szabadságról és az őszinte megmondásról szólna, mint talán egykor a kezdet kezdetén, ezen minden őszinte, kőkemény rockzenésznek fel kéne háborodni és minimum bojkottálni a Gibsont – ahogy Vamp kolléga mondaná, úgyis ez a cég a “Nagy Sátán” a gitáriparban, persze a Fenderrel karöltve. 🙂
Szerinted?
Szerintem nem kéne izmozniuk amikor illegális fából csinálják a gitárjaikat 😀
és úgy is van: VESSZEN A Gibson!