Régóta nem jelentkeztem már semmi szakmai jellegű cikkel, sőt, eléggé elmaradtam általában a frissítésekkel. Ennek az az oka, hogy sok volt a munka, párhuzamosan több készülő gitárral is foglalkozom, illetve elég sok bonyolultabb javítási feladatot kellett elvégeznem, ezekről majd részben lesznek új bejegyzések, mert nagyon tanulságosak voltak.A következő eset is egy ilyenről szól.
A szenvedély jó dolog egy kapcsolatban, de ha egy gitáros barátnője kissé túlzásba viszi, mikor veszekedésre kerül sor, néha olyan kimenetele lesz, mint amit a képen látható Gibson LG-0 szenvedett el.
A barátnő haragjának eredménye
A szópárbaj végén a lány meglátva a srác földön hagyott gitártokját így fakadt ki „…and take your fuckin’ guitar down with you!” és rátaposott. A gitár benne volt és eltört, elég csúnyán, egy nagy repedés majdnem a test teljes hosszában és egy kisebb középen. Hiába, erős volt az indulat, a tok meg gyenge…
A kettős repedés a tetőn, ami ráadásul belefeszült lenne a káva szélébe
Amint látható, ráadásul a szélétől pár centis távolságra be is feszült a lenyomódott darab, jóval lejjebb van a káva vonalánál és nem is nagyon akar onnan kimozdulni.
Az ilyen sérülés természetesen javítható, de ehhez az kell, hogy alulról felfelé nyomva és befelé feszítve a törött részt ismét egy magasságba emeljük az oldalt megmaradt darabbal és a ragasztó száradási idejére folyamatosan ott is tartsuk. Mivel a sérülés hosszú, nem elég egy helyen emelni, hanem lehetőleg az egész repedés hosszában meg kell támasztani, fel kell bakolni alulról – mindezt lehetőleg fokozatosan, óvatosan, nehogy a feszülő rész eltörjön.
Elvileg megvan hát a teendő, de a megvalósítással több nehézség is akad.
Először is, kell egy fokozatos emelésre és jelentős erő kifejtésére alkalmas, kisméretű emelő, amit be lehet tenni a test belsejébe és ott óvatosan felfelé nyomni vele a behorpadt részeket, majd bennehagyva egy napig legalább ennek tartania kell a kellő erővel.
Másodszor, ebből nem elég egy, mert olyan hosszú a repedés, hogy az egész vonalában lehetőleg egyenletesen kell felfelé nyomni, hogy ne sérüljön jobban.
Ehhez használható spéci kis eszközt forgalmaz a Stew-Mac nevű hangszerész-ellátó, amolyan csuklós szerkezet ez, amit egy bowdennel kívülről lehet mozgatni. A kis eszköz átszámolva 20000 Ft-ért lehetne megvenni (plusz postázás) és persze kettő kéne legalább.
A Scissor Jack nevű emelőszerkezet 20000 Ft-ért
Megéri? Nem biztos. Jók a StewMac szerszámok, de meglehetősen drágák, sokszor némi kreatív barkácsolással és jó helyen történő vásárlással lehet helyettesítőt találni jóval kedvezőbb áron.
A mesteremnek az az ötlete támadt, hogy nem lehetne-e egy asztalos egykezes gyorsszorítót funkcionálisan kifordítani, azaz szorítás helyet szétfeszítésre használni, ha lenne elég kicsi, hogy beleférjen?
Wolfcraft egykezes szorító
Mivel már használtam ilyeneket – otthon például a Wolfcraft szorítókat – emlékeztem, hogy kell lennie egészen tenyérnyi méretben is. Másnap be is mentem a helyi barkácsáruházba és nem csalódtam, 12 dollárért kaptam két ilyen tenyérnyi szorítót is.
Az Irwin kisméretű egykezes szorító, átalakítás előtt
Utána már csak ki kellett gondolnom, hogy is csináljam.
A hangszerészetben ez az egyik legjobb rész, amikor még nem létező, vagy egy létezőt helyettesítő olcsóbb, jobb szerszámot és technológiát kell kitalálni egy adott problémára, itt tényleg szabadjára engedheti az ember a MacGyver-hajlamát.
Először is a fix pofát lecsavaroztam és megfordítva tettem rá. A mozgó pofát is le kellett húzni, de ez a végén lévő kis ütközőtől nem volt lehetséges – de hát úgyis rövidebbre kellett vágnom a sínt.
A kérdés csak az hogy mekkorára.
Mivel a hangszer a mester műhelyében hagytuk, ő épp utazott, én meg otthon voltam, a neten a néztem utána a Gibson LG-0 gitár méreteinek és azt találtam, hogy a húrláb vonalában 4.5, a nyak végénél 3.5 hüvelyk a test mélysége. Ennél nyilván valamivel kisebbre kellett vennem, hogy beférjen alája, figyelembe véve a bordákat is. Lemértem hát mind a kettőt úgy, hogy a megadott méretnél kb. másfél centivel kisebb legyen a minimális mérete összehúzott állapotban majd lefűrészeltem.
A szorító sínjének méretre fűrészelése
Lehúztam róla a mozgó pofát és megfordítva visszaraktam. Természetesen ugyanolyan jól működött ebbe az irányba is, egy baj volt csak: a végén már nem volt ütköző, ezért ha kicsit óvatlanul túlmozdítottam, leugrott. Sebaj, erre is van megoldás: csőszereléseknél használatos kis forrasztólámpával felhevítettem a sín végét, majd felülről elkezdtem kalapálni egy gömbfejű kalapáccsal körbe az éleit, ami egy egész kicsi, de visszafelé hajló peremet alakított ki az éleken.
A sín végének hevítése forrasztóval
A szélekre perem kalapálása a gömbfejű kalapáccsal
Ezt megismételtem párszor, míg a perem elég nagy lett ahhoz, hogy a végére érve megfogja a mozgatható pofát.
Kissé életlen (mobillal készült), de az perem látható
És tessék, kész is a szerszám, kb. negyed órányi munkával, szemben az egy darab húszezer forintos árával, én kettőt is csináltam 2500 forintból. mindjárt ki is próbáltam egy konzervdoboz belsejében, kiválóan működött.
A kész szerszám szépen feszíti a konzervdobozt belülről
Már csak az éles kipróbálás volt hátra.
Még egy dolgot kellett kitalálni: hogy is csináljuk a teljes hosszban történő feszítést. Azt javasoltam, hogy használjunk egy fémvonalzót, a mesteremnek volt is egy a célra épp megfelelő hosszúságú jó erős acélvonalzója.
Ezt valahogy el kellett helyezni a repedések alatt, majd alábújtatni a kis Macgyver-emelőt (aminek a pofáját leragasztottuk sütőpapírral, hogy a kifolyó ragasztó ne tapadjon hozzá majd) és nekilátni. A feladat nem tűnt bonyolultnak, de végül ez vette el a legtöbb időt. Először a vonalzó rögzítésével gyűlt meg a bajunk. Próbáltuk papír ragasztószalaggal, de semmit nem ért, a vonalzó túl nehéz volt és mivel nem is a fedlap felületére, hanem a bordákra támaszkodott, nem volt igazán közeli ragasztási felület. Aztán azt csináltuk, hogy a hangnyílás mellé ritkaföldfémmágneseket tettünk felülre, először csak egy helyre nyolc korongot, ami képes volt az acélvonalzót a bordázat távolságából is megtartani.
Ez már egész jó volt, egy baj akadt: a vonalzó elforgott benn, mint egy tengely körül, valahányszor megpróbáltam benyúlni és a vonalzó vége alá csempészni az emelőt.
Képzeljétek el, hogy az ember könyékig benne matat egy szűk fadobozban, mélyen a híd vonalától még lejjebb, ahol nem tudja, éppen mi hol van, csak a „kezével lát”. Már a sokadik próbálkozásom járt kudarccal, mivel amint nagyjából úgy éreztem, helyén van az emelő, vagy ferdén volt és elbillent, vagy a vonalzó mozdult el – és persze arra is vigyázni kellett, hogy a sín a vonalzó mellé kerüljön, ne akadjon bele.
Ilyen, amikor csak a "kezével lát" az ember :)
Tovább finomítottuk a technikát: kettéválasztottuk a mágneseket és felét a híd felé, felét a nyak felé toltuk, így már két ponton rögzítették a vonalzót, ez elég lett ahhoz, hogy ne forduljon el. A mesterem azt is kitalálta, hogy az emelő felső, mozgó pofájára is egy ritkaföldmágnes-korongot ragasztott, így mikor a gitár testében vakon matattam, ez egyszerűen magától felcuppantotta a vonalzóra az emelőt – utána már csak kicsit meg kellett feszítenem, hogy stabilan megálljon, ezzel már hamar boldogultam.
Az első emelő a helyén tetején a ráragasztott mágnes, felette az acélvonalzó
A második a nyakhoz közel már csak ujjgyakorlat volt, még a mágnes se kellett.
A második emelő is a helyén
A belső rész készen állt, jöhetett a külső: itt megbeszéltük, hogy amíg én az emelőket kezelem, a mesteremnek egy kicsit szét kell feszíteni a két érintkező felületet, hiszen nagy erővel egymásba akadtak és el kell távolodniuk egymástól, hogy fel lehessen nyomni. Én elkezdtem a hátsó emelőt felfelé mozgatni, ő pedig egy vékony, de széles fejű csavarhúzóval elkezdte feszíteni a két részt óvatosan. Meglehetősen nehéz dolgom volt, ugyanis csak a hüvelyk és mutatóujjam erejére hagyatkozva voltam kénytelen az emelő billentyűjét nyomogatni, máshogy nem fértem hozzá. Már-már azt hittem, nem sikerül, kezet cseréltem, hogy hátha a másik erősebb, mikor végül egy hangos pattanás kíséretében az elrepedt rész a helyére ugrott majdnem teljesen, gyakorlatilag szinte síkba került, már csak a másik, nyakhoz közeli emelővel kellett ugyanezt megcsinálni, de ott már könnyebb volt, mert nem kellett akkora erőt kifejtenem.
Ezután a sötét színű Titebond ragasztóval bőségesen megkente mindkét repedést, nem sajnálta tőlük.
Nem sajnáltuk tőle a Titebond-ot
A ragasztó szépen nyomódott ki a rések mentén, ami mutatja, hogy a két felület tényleg rendesen kezd összepréselődni. A kisebb, belső repedés teteje azért nem volt még teljesen jó magasságban, az valahogy inkább felfelé állt el most. Arra a mestere egy szintén sütőpapírba csomagolt plexilapot tett és alul-felül mágneskorongokkal rögzítette, ezek elég erősek ahhoz, hogy síkba nyomják azt a részt is.
Már csak annyi volt hátra, hogy a hangnyílás és a káva közé felraktunk egy szorítót, amit nem túl erősre vettünk, épp csak annyira, hogy ismét láthatóan kipréselődjön a ragasztó, ahogy ebben az irányban is összenyomódtak a szétvált felületek.
Még egy szorító oldalirányból, felül a plexilap a mágnesekkel
Az egynapos száradási idő után az egész szétszerelése problémamentesen megtörtént, a ragasztás erős és sík, némi tisztogatás, csiszolás és felületjavítás után a gitár ismét használható lesz.
Funkcionálisan kész, már csak a kozmetika van hátra!
Szinte eltűnt a sérülés a mesterem végső simításai által
 |
Az igazi menő ajándék gitárosoknak: AMULETTA nyaklánc kézműves pengető medállal! |
Grátulálok! Fantasztikus munka és találékonyság! Ez az igazi magyar virtus… Kimondottan izgalmas volt a leírás és igencsak tanulságos is. Köszönöm szépen!