Gitár történelem: A Fender Telecaster – 1. rész

David Lloyd Glover: Telecaster – Keith Richards

Mottó: „Amit könnyű javítani, azt gyártani is könnyű.” Leo Fender

A Fender Telecaster több, mint egy gitár. Azon ritka tárgyak közé tartozik, melyeknek a kultúrára, művészetre gyakorolt hatása messze túlmutat a jelentésén, amit pusztán gitárként hordoz. Pedig az se kevés.

Leo Fender olyan eszközt adott a gitárosok kezébe, amely felforgatta zenélés addig megszokott módját, új műfajok létrejöttét, új hangzások kialakítását tette lehetővé. A művészet eszköze átalakította magát a művészetet, korszakváltást indított el.

Mint gitár, önmagában is jelentős műszaki újításokat hozott. Napjaink elektromos gitárjainak minden funkcióját magában hordozza ez a több mint hatvan éves konstrukció, nem véletlen, hogy minimális módosításokkal (vagy éppen retro-újragyártott „Reissue/Tribute/stb.” változatban) ma is számtalan modellje létezik és népszerűsége töretlen, rengetegen utánozzák, másolják, tuningolják. Hangzása etalonnak számít, a „twang” szót hallva ez az a hangszer, ami általában a gitárosoknak beugrik. Az akkoriban közepes árkategóriájúnak számító hangszerek ma csillagászati árakon kelnek el, úgy nő az értékük, mint egy jó évjáratú, neves bornak. A vintage Fender hangszerek félmillió környékén kezdődnek és a felső határ a csillagos ég…

Ami az elsőséget illeti, tisztázni kell, ez hogy is értendő. A Telecaster nem az első elektromos lapgitár volt, készült már néhány előtte is, leginkább Paul A. Bigsby keze alól kerültek ki (igen, aki Bigsy vibrátót tervezte, gitárokat is készített barátainak), ezek azonban inkább egyedileg legyártott, kísérleti példányok voltak. Az első közülük Merle Travis számára készült, aki maga tervezte meg a formát és a funkciókat,Bigsby pedig – bár szintén nem hangszerkészítő volt – tökéletes minőségben legyártotta. Később Leo Fender meglátva Travis gitárját, kölcsönkérte egy hétre, majd egy nagyon hasonló, saját gyártásúval együtt hozta vissza, melyre Travis úgy emlékszik vissza, hogy jól sikerült hangszer volt.

Merle Travis gitározik, figyeljétek azt a tremolókart – ez sajnos nem a Bigsby gitár, de a tremoló az.

 

A Telecaster tehát „csak” az első sorozatgyártással készült, tömör testű elektromos gitár a világon, mely ráadásul hallatlanul sikeresnek bizonyult.

Leo Fender szaxofonnal

 Hogy jobban értékeljük, mit és hogyan is készített nekünk Leo Fender, kicsit megpróbálom őt magát jobban megismertetni – szokatlan módon azzal világítva rá zsenialitására, hogy először elmondom, mi nem volt.

• Leo Fender nem volt zenész. Még csak gitározni se tudott. Ugyan középiskolás korában néhány évig játszogatott zongorán és szaxofonon, de sose csinálta nagyon komolyan és a gitározás kimaradt teljesen az életéből, még be se tudta hangolni a hangszert.
• Leo Fender nem volt hangszerész. Gyakorlatias ezermesterként a rádiók és erősítők építése-javítása során került kapcsolatba zenészekkel, gitárosokkal. Mivel igény volt rá, megpróbálkozott gitárokkal is. Az eredményt tudjuk, a Fender azóta a legnagyobb cég lett a gitáriparban, ha beleszámítjuk az általa tulajdonolt többi gitárgyártót is.
• Leo Fender nem volt mérnök. Könyvelőként végzett főiskolát, főmunkaidőben eleinte állami vállalatokban foglalkozott számvitellel – lényegében se tervezői, se technológiai képzettséggel nem rendelkezett.

Érdekes, ugye? Tulajdonképpen az égvilágon semmi köze nem volt a gitárosok világához és mégis, milyen jól megértette igényeiket és milyen elhivatottsággal és ötletességgel dolgozott azon, hogy nekik csak a zenéléssel kelljen törődni!
Mindig hitetlenkedve forgatom a könyveket, nézem a videókat, melyek erről a korszakról szólnak. Mennyivel fejletlenebb volt a technika, mennyivel kevesebb volt a rendelkezésre álló anyag és tapasztalat, mégis, milyen szívósan és merészen kísérleteztek, a jóval kezdetlegesebb körülmények közt is minőségi és strapabíró termékeket állítva elő, gyakran teljesen kézzel készítve szinte minden alkatrészt.

Természetesen nem egyedül az ő fejéből pattant ki készen a Telecaster terve. Több munkatársával együtt, hosszas kísérletezéssel, fokozatos alakult ki a gitár, némi ihletet merítve Bigsby hangszeréből és alaposan tanulmányozva a korszak elektromos gitárjait. Leo Fendernek különleges tehetsége volt hozzá, hogy az így összegyűjtött tudást és a használók visszajelzéseit figyelembe véve a meglévő konstrukciókon jelentős fejlesztéseket hajtson végre és ezekre alapozva előrukkoljon valami jobbal. És ezt most véletlenül se úgy értsétek, hogy másoktól „nyúlta le” az ötleteket. Egyrészt akkor, az elektromos-gitárok gyártásának hajnalán folyamatos útkeresés zajlott, többen próbálkoztak hasonló dolgokkal egy időben, másrészt ezek az kreatív emberek kölcsönösen ismerték és tisztelték egymás munkásságát és időnként megbeszélték eredményeiket és problémáikat, tanácsokat adtak egymásnak, végül pedig abban a korban még nem az ügyvédek által a konkurensek ellen benyújtott szabadalmi perek és teljesen magától értetődő dolgokra szabadalmi oltalom igénylése jelentették az innovációt, hanem a tényleges kutatás-fejlesztés-kísérletezés. Szintén Leo Fender mondta: „Nem a radikálisan új dolgok lesznek leginkább sikeresek, hanem azok, melyek a már bevált, kipróbált dolgokat továbbfejlesztik.”
Még egy jellemző sztori: ahogy a néhány egyedileg elkészített Bigsby-gitár egyre ismertebbé vált, mind több ember próbálta rávenni Paul Bigsby-t, hogy neki is csináljon egyet. Bigsby azonban elhajtotta őket: „Én mintakészítő vagyok egy gyárban. Nincs időm ilyen hülyeségekre. Menjetek el Leo Fenderhez, majd ő megcsinálja nektek.”
És valóban, egyre több ember kereste fel a Fender műhelyt.

Leo legközelibb munkatársa, George Fullerton szintén nagy szerepet kapott a hangszer kifejlesztésében. Ők ketten sokat jártak akkoriban füstös klubokba, bárokba, ahol a környékbeli együttesek gitárosaival beszélgettek, arról kérdezve őket, milyen funkciók, tulajdonságok hiányoznak a jelenlegi hangszerükből, mit tartanának meg és mi az, ami helyett valami mást szeretnének.
Nem a saját elképzeléseikről kértek véleményt, hanem azt akarták megtudni, mire lenne szükségük a leendő vásárlóknak.

A Fender cég akkora már évek óta gyártotta a lap-steel avagy hawai gitárokat, Leo saját tervezésű hangszedőjével felszerelve, erősítővel vagy anélkül. A hawai gitárok népszerűsége akkoriban csúcsrajárt, ez a hangszer kiegészülve az elektromos erősítéssel sikeresen vette fel a versenyt a korabeli fúvósbandák hangerejével és szólóhangszerként az fényes, tiszta, kontúros hang jól áthatolt az amúgy meglehetősen nehezen überelhető fúvósszólamok vastag, sűrű szövetén. A Fender cég addigra már nevet szerzett magának hawai gitárjaival, a negyevenes évek végén a Champion modellen először jelent meg a később jellegzetessé vált pickup a hídnál.

A húros hangszerek nagykutyái, a Gibson, a Gretsch, a Rickenbacker, a National, a Dobro más-más módszerrel próbáltak a halk hangszerükkel a háttérbe szorulva kilátástalan harcot vívó gitárosok kezébe fegyvert adni a győzelemhez: a két utóbbi a fémtölcséres akusztikus erősítést dobta be, míg az előbbiek a már meglévő nagy testű, akusztikus jazzgitárokba szereltek hangszedőket. A rezonátorgitárok valóban lényegesen hangosabbak voltak a sima akusztikusoknál, de hangjuk jellege eléggé más volt, ami megosztotta a gitárosokat.

Dobro rezonátor, 1937

Rickenbacker steel, 1950

Az erősített jazzgitárok közös gondja volt a túlzott gerjedékenység, ami sem a stúdióban, sem a színpadi erősítéskor nem tette lehetővé a kellően hangos beállítást, a hangkitartásuk is messze járt a kívánatostól. A hangzás problémáján túl a korabeli jazzgitároknak több más hátránya is akadt: elkészítésük bonyolult, hosszadalmas folyamat, a faragott, vagy rétegelt lemezből hajlított, de akár a sík fedlapos gitárok legyártása is komoly hozzáértést és precizitást igényelt, nehezen lehetett gépesíteni. A ragasztott nyak cseréje, beállítása úgyszintén nem tartozott az egyszerű műveletek közé. A hidak ún. „lebegő” típusúak voltak többnyire, melyek a gitár kávájának aljához kapcsolódtak és a test felett „lebegtek”, míg a húrláb fából készült és szintén nem volt fixen rögzítve a gitár fedlapján, a két oldalt található csavarokkal lehetett magasságban állítani, az intonációt legfeljebb az egész húrláb ide-oda tologatásával szabályozhatták. A pickupokat gyakran a testbe építették, vagy éppen a test fölött, hasonlóan „lebegő” módszerrel rögzítették, az elektronika nem ritkán egy külön lemezen kapott helyet. Ha mégis a testbe építették be, mind a behelyezése, mind a javítása rémálom lehetett (lásd egy ilyen jellegű javításról szóló cikkemben)… Mivel a kor profi zenészei többnyire csak egy hangszert engedhettek meg maguknak, megélhetésük pedig a folyamatos fellépéseken múlt, egy-egy hiba, törés, vagy a fokozott elhasználódás miatt javítás esetén akár hetekre is hangszer nélkül maradhattak, veszélyeztetve a jövedelmüket, hiszen ezeket a különleges szakértelmet és alkatrészeket igénylő javításokat többnyire csak a gyártóhoz visszaküldve lehetett végrehajtani.

Látható hát, hogy az ilyen hangszerek inkább csak módosított akusztikus gitárok voltak, azok minden hátrányával.

1948-ra lassan kezdett összeállni a kép Leo és George fejében, milyennek kéne lenni annak a gitárnak, mely a fenti problémákra megoldást jelent. Strapabírás, jó használhatóság és hangzás: ezek voltak a kulcsszavak. Míg Leo az elektronika és az alkatrészek fejlesztésén dolgozott, George volt a felelős a gitártest és a nyak kialakításáért. Nappal a cég működéséhez szükséges feladatokkal foglalkoztak, erősítők javításával, készítésével, a hawai gitárok gyártásával, majd a napi munkaidő végével mindketten hajnalig bennmaradtak és alakítgatták a születendő új hangszert, a hétvégék se voltak kivételek. Kemény idők voltak ezek, a vállalkozás pénzszűkében volt, az ipar pedig még nyögte a haditermelés minden nyersanyagot felemésztő telhetetlen falánkságát.

Teltek a napok és végül 1949-ben elkészült a képen látható prototípus, mely már jórészt magán viseli a később Telecaster legfőbb jellemzőit, némi különbséggel. A leginkább szembeötlő, hogy a nyak vastagabb a majdaninál és a fej is egész otrombának hat, a hangolókulcsok két oldalasak még. A koptató csak oldalt véd, hangszedő csak a hídnál van és az elektronika felfogatása még elég esetlegesnek tűnik. De a forma, a tömör test, a híd/húrláb és a vele egy lemezen lévő pickup – melyet már sikerrel használtak a hawai gitárokon – már stimmel. Ezt az egybeépített hídlemez-hangszedő megoldást a három, állítható húrlábbal Leo Fender 1951-ben szabadalmaztatta, akkor egy inkább hagyományos gitárszerű testre rajzolva.

Az egyhangszedős modellt Esquire-nek nevezték el, a későbbi kéthangszedőst pedig Broadcasternek (bár eleinte még a kialakulatlanság miatt készült Esquire is két pickuppal). Az első próbadarabok még – időnként laminált – fenyő testtel készültek (akkoriban ezek kiváló minőségű fát jelentettek a mostani átlaghoz képest), de hiába vannak jó akusztikai tulajdonságai ennek az anyagnak, sajnos túl puha, az óhatatlanul bekövetkező ütődések hatására nagyon könnyen benyomódik. Így hamarosan áttértek a keményebb kőrisre, mégpedig a könnyű és szép erezetű mocsári kőrisre. Tulajdonképpen ezt a faanyagot, mint hangszerfát, Fendernek köszönhetjük, addig nem nagyon használtak kőrist gitárokhoz.

A nyak – melyet George Fullerton készített – juhar, mégpedig az amerikai „rock maple”, ez egy igen kemény, erős fa, (gyakran szépen texturált is), Leo azt hitte, kellően merev hozzá, hogy ne kelljen nyakpálcát építeni bele és nem mellékesen ezzel lényegesen egyszerűbb és olcsóbb volt a gyártás.

Csakhogy ebben – szokatlan módon – nem volt igaza. Eleinte ragaszkodott az elképzeléséhez, de mikor Don Randall értékesítési menedzser elvitt két prototípust az 1950-es NAMM kiállításra (ez az USA hangszerforgalmazóinak legnagyobb összejövetele), ahol Al Frost, a Valco cég egyik társtulajdonosa (hozzájuk tartozott a National és Supro gitármárkák) jóindulatúan figyelmeztette, hogy a húrok feszítése ezt az elég vékony nyakat bizony a kelleténél sokkal jobban meghajlította nyakpálca nélkül. Don hazatérve elmondta Leo-nak az aggályokat, de a konstruktőr kötötte az ebet a karóhoz, hogy jóóóó lesz az úgy, ki fogja bírni. Végül jóval később Leo nagy nehezen beadta a derekát – ennek részleteiről a végén szólok külön keretes írásban.

Az első hangszeren az alkatrészek legtöbbje még saját gyártású volt, kézzel készült, mindenféle specializált szerszámgép nélkül. Később a sorozatgyártású modelleken a helyi Race & Olmsted szerszám- és formakészítő üzemtől rendelték meg a szerszámokat, illetve ezekhez a kivágó/hajlító formákat, ők látták el aztán több mint három évtizedig a Fendert ilyen termékekkel.

Mellesleg ezen a kezdeti bemutatkozáson a gitár leginkább fanyalgást váltott ki. Nem csoda, a tömörtestű gitár akkoriban eléggé eretnek gondolatnak számított a legtöbb hangszerkészítőnél és forgalmazónál. „Evező”, „felhúrozott vécédeszka”, gúnyolódtak rajta. Pedig a tömör test akusztikailag számos előnnyel bírt, a gerjedésmentesség, a definiáltabb, tisztább hangzás és a jobb hangkitartás mind mellette szóltak.

Az első kísérleti változatokat 1949-ben több továbbfejlesztett prototípus követte. Ezeken már megtalálhatjuk az egyoldalas, vékony kialakítású fejet a Kluson kulcsokkal, mely meghatározó jellegzetességé vált később, ahogy a két hangszedő is.

Az új hangszer igazán egy Los Angeles-i klubban, a Riverside Rancho zenészei és közönsége előtt debütált ahol a gitáros azonnal ki akarta próbálni a szokatlan hangszert, majd két órán át játszott, a banda és a közönség is elképedve figyelték az új hangzást. A fiatal zenészt Jimmy Bryantnak hívták és a korszak elismert jazz-country gitárosa volt.

Jimmy Bryant játszik – és milyen jól!

Miután Bryant elkezdte használni az új gitárt, gyorsan terjedt a híre a szakmában és egyre nagyobb érdeklődés támadt iránta.

Hivatalosan 1950-ben dobták piacra a sorozatgyártású hangszer. Bár a Fender nagykereskedésével foglalkozó RTEC nem volt túl bizakodó a kezdeti lesajnáló reakciókat látva és amellett kardoskodott, hogy az olcsóbb Esquire modellre koncentráljanak, Leo bízott gitárja sikerében és az akkor Broadcaster névre keresztelt kéthangszedős változat gyártását futtatta fel inkább a jól ismert „blonde” festéssel. A csak hídi pickuppal készült Esquire 139.95$, míg a Broadcaster 169.95$-os áron került piacra. Ez mai áron nagyjából 1390 és 1650 dollárnak felel meg vásárlóerőben – azaz nem mondható olcsónak, bár akkoriban közepes árúnak számított.

Az első piacra került sorozatok még nyakpálca nélküliek voltak – ez hamarosan vásárlói panaszok özönét zúdította a cégre, hiszen a nyakak valóban nem bírták a terhelést és meggörbültek. Miután a cég saját tesztgitárjain is észlelhető volt a jelenség és szeptemberben Don Randall kijelentette, hogy csakis megerősített nyakú gitárokat hajlandó forgalmazni, Leo erősen vonakodva bár – hiszen nehéz volt beismernie, hogy az elképzelése hibás volt-, az év végére módosította a gyártási technológiát és a szerszámgépeket, hogy a többi gitár már nyakpálcával készülhessen. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy akkoriban járt le a Gibson nyakpálca-szabadalma, így nem volt akadálya annak, hogy ehhez hasonló konstrukciót alkalmazzanak.
Sajnos a gyártás további nehézségek miatt nem volt zökkenőmentes: 1950-ben elkezdődött a Koreai háború, Truman elnök pedig olyan törvényt írt alá, mely szigorú állami szabályozást léptetett életbe a stratégia fontosságú anyagok használatával kapcsolatban, beleértve a pickup mágnesek gyártásához szükséges kobaltot és a fémrészek felületkezelésében alkalmazott krómot. A Kluson kulcsok szállítása máris akadozni kezdett…
További zavart jelentett, hogy a disztribúciót végző RTEC leginkább az egyhangszedős Esquire verziókat próbálta eladni és erre volt megrendelés, a gyártásban nagy számban inkább a kéthangszedősök voltak. A nyakpálca bevezetésével egybeesett az átnevezés is: ezek a gitárok már a Broadcaster néven kerültek forgalomba, nyakuk hátulján a „skunk strip”-nek nevezett sötét diófa betéttel, mely a pálcának kimart rést takarta.

1951 januárjában már 87 Broadcaster talált gazdára, februárban pedig 67. Az üzlet kezdett beindulni, ami persze együtt járt azzal, hogy a szakmában is mind többen szenteltek nagyobb figyelmet az új hangszereknek.

Hamarosan távirat jött a Gretsch cégtől, melyben felszólították a Fendert, hogy szüntessék be a Broadcaster név használatát, ugyanis sérti egy általuk gyártott dobfelszerelés védjegyként bejegyzett nevét.
A Fender válaszában azonnal jelezte, hogy beszüntette az ilyen márkanévvel készült hangszerek forgalmazását és hogy nem volt tudomása a védjegy-konfliktusról, egyben megköszönte, hogy felhívták a figyelmét rá. Ekkor született meg a Telecaster név is, mivel a korszak médiaforradalma éppen a televíziózáshoz kapcsolódott. Míg az új névhez szükséges módosítások megtörténtek a gyártásban, a még ki nem szállított modellekről levették a „Broadcaster” jelzést, ezeket hívjuk ma „Nocaster”-nek, 1951 májusától pedig már a Telecaster név került rá fejekre.

A kezdeti években még nem sokat törődtek a szabványosítással vagy a következetesen mindig egyforma kialakítással, meglehetősen sok variációban léteztek a különböző évjáratú és szériájú hangszerek. V-profil, kerekített profil, kerekített V-profil a nyaknál, alacsonyabb/magasabb, durvábban/finomabb recézésű potitetők, egyenes/csillag csavarok, acél/réz híd, egyenesen vágott/lecsapott szélű koptatók, egy vonalban álló/eltérő magasságú mágnesek a hídi hangszedőben, a kézi gyártás miatt persze nem is voltak mind egyformák…

Mindez természetesen nem volt akadálya annak, hogy a Telecaster elkezdje megállíthatatlan menetelését a gitártörténelembe.

Hogy mi is a titka sikerének, hangzásának? Elmondom majd a folytatásban. 🙂

 

Tudtad-e?

Kevéssé ismert tények a Telecasterről:

• A Tele eredeti elektronikai bekötése lényegesen eltért attól, ami később szabványossá vált. Az első sorozatokban a mai szemmel nézve meglehetősen fura és bonyolult kábelezés volt. A mai verziók a logikusnak tűnő nyak/híd+nyak/híd állásokat jelentik, míg akkoriban a nyak felé eső állásban a „deep rythm”, azaz a nyaki hangszedő jele egy magas frekiket vágó kondenzátoron át került a kimenetre, középállásban a nyaki pickup szólt tisztán, míg a híd felé kapcsolva a nyak és a híd pickup is szólt, ebben az esetben hangszín poti viszont egy „blend” funkcióban működött, azaz a két hangszedő arányát lehetett vele beállítani. A legtöbb gitáros, akinek alkalma volt ezt kipróbálni, úgy találta, hogy az első állásban túlzottan is fakó és tompa lett a hangzás. 1952-től ezt felváltotta egy másik kapcsolás, melyben az első állásban még mindig ez letompított nyaki pickup szólt, a középső állásban a nyak pickup hagyományos hangszínszabályzással, a harmadikban pedig a híd, hagyományos hangszínnel – ez tehát még mindig nem az volt, amit most megszoktunk! Hihetetlennek hangzik, de a ma természetesnek vett beállítás csak 1967-től vált általánossá a Telecasterekben (persze a gitárosok se voltak hülyék és sokan átkábelezték a hangszert erre a logikusabb megoldásra már korábban is).
  

  Leo rajza az eredeti bekötésről  (Richard Smith: Fender: The Sound Heard ‘Round the World)

• A nyakpálca nélküli nyak „tesztelése” úgy történt, hogy két székre feltámasztották a nyak két végét, majd egy munkás felállt a közepére – ezzel akarta bizonyítani Leo, hogy nem fog számottevően meggörbülni. 🙂
  

  A nyak görbülésének tesztelése :)

• Az első prototípusok még laminált testtel készültek, sőt, egyik korai modell még üreges is volt – ezt később Leo elvetette, mert túl bonyolultnak találta legyártani.
• Mivel Leo Fender nem volt gitáros, pusztán technikai szempontból nézve jó ötletnek tűnt, hogy „eldobható, cserélhető” nyakúnak tervezte a gitárt, az volt az elképzelése, hogy újrabundozás helyett inkább kicseréli majd a gitáros – persze mi már tudjuk, hogy a megszokott, bevált nyaktól a világért se válnánk meg.
  Eleinte az volt az elképzelése, hogy a merevítő pálca nélküli nyakak elgörbülése miatti panaszokat is inkább egy cserenyakkal kéne orvosolni, de lassan beletörődött, hogy a nyakpálca jobb megoldás lesz. Ettől függetlenül a kezdeti pár tucat nyakpálca nélküli hangszernél szükségessé vált a nyakcsere – azonban a régi típusú testeken nem volt kivágás a testnél a pálca állításához, így esetenként mind a nyakat, mind a testet cserélni kellett.

 

Források:

George Fullerton: Guitars from George & Leo: How Leo Fender and I Built G&L Guitars

Richard Smith: Fender: The Sound Heard ‘Round the World: Centennial Edition

Dave Hunter: Fender Telecaster: The Life and Times of the Electric Guitar That Changed the World

Paul Balmer: Fender Telecaster Handbook: How To Buy, Maintain, Set Up, Troubleshoot, and Modify Your Tele

Forrest White: Fender: The Inside Story