Relic

Relic

Relicing – mi lenne erre a jó magyar szó? Talán öregítés, koptatás, antikolás, lestrapálás?

Azt az eljárást jelenti, mikor egy amúgy új vagy újszerű külsejű gitárt mesterségesen ütött-kopottá, erősen használttá, elnyűtté alakítanak, legalábbis külső jegyeit tekintve, természetesen nem fogják szándékosan elkoptatni a bundokat, recsegősre cserélni a potikat, lelazítani a csavarokat, elkoptatni a nyerget, kilágyítani a rugókat, megtörni a kontaktusokat, mint az egy valódi, igazán leharcolt, elaggott példányon előfordul.

Ez pusztán kozmetikázás, mégpedig egyfajta anti-kozmetika, hisz a cél éppen az, hogy sokkal pocsékabbul nézzen ki, mint egy új hangszer.
Miért csinálják? Logikusan nézve teljesen értelmetlen.
De a gitárokhoz fűződő viszonyunk messze nem csak logikus és racionális, hanem jócskán érzelmi is.

Egy olyan hangszer, amit már bizony akár 30-40 éve használnak és sokat megért, sokaknak izgalmas dolog és van egyfajta különleges varázsa. Annak már eszmei értéke van, főleg a mai korban, mikor a technológia és a fogyasztói társadalom negatívumai miatt egyre inkább az eldobható tömegtermékek, a “már egy/két éves, tök ciki, elavult, le kell cserélnem” a divat, mikor egyre rövidebb életciklusú termékeket terveznek, szándékosan olyanra, hogy egyrészt ne lehessen vagy ne érje meg javítani, másrészt ne legyen benne sose egyszerre minden hasznos funkció, mert akkor legközelebb mit sóznak rád?
Az időtállóság ódivatú fogalommá vált, nagyszüleink letűnt korának korszerűtlen maradiságává.
Most pörgés van, aki trendi akar lenni, annak nem ciki, ellenkezőleg, cool a sorbanállás a legújabb iPhone/iPad-ért, mesterségesen gerjesztett hype-al támad a média, profi marketinges teamek elemzik ki a pszichés reakcióinkat és vírusvideók, szándékosan kiszivárogtatott “étvágygerjesztő” információk meg ki tudja, milyen trükkök segítségével próbálják jó előre bebiztosítani a következő generációs termék sikerét és eladhatóságát.

Talán egyre többen érezzük ennek a folyamatnak az ellentmondásosságát és hátulütőit.

Egy '62-es Strat... vajon tényleg akkor készült?

Még egy '62-es Strat... valódi? Hagyd az egeret a képek fölött és kiderül! :)

Egy öreg, sokat használt gitár megtestesíti mindazt, ami ezzel ellentétes. Egy ilyen hangszert nem egy-két évre készítenek és az idővel csak “beérik”, a kopások, fakulások koncertek, turnék nyomait mutatják, látható, hogy a hangszert valóban használták, arra, amire készült: zenéltek vele. Egy ilyen gitárt nyilván többször javítottak, felújítottak, ennyi idő alatt már kell bundokat csiszolni, szintezni, újrabundozni, beállítani, stb.
Mert egy gitár olyan, hogy lehet javítani, nem pedig eldobandó, vagy “fődarab cserével” javítható, ami valójában a modern elektronikus kütyükön nem javítás, csak az egész “lelkéknek” a cseréje.
Egy külsőleg leharcolt, de hangszerként jól használható, neves gyártótól származó gitár általában többet ér, mint új korában. Az összes karcolás, a festékleverődések, a kéztől koptatott fogólap és nyak, a leverődött hangolófej, a kissé már rozsdás csavarok mind-mind történetet mesélnek, a “mojo” (valami enyhén misztikus aura, a tárgyba költözött lélek, vagy ilyesmi) részét képezik.
Játszottam már 1928-as Martin akusztikuson és az a hangszer szinte egy csoda. Nem volt nagyon leharcolva, hanem csak látszott a kora, mint egy szépen öregedő, fehér hajú, ráncokkal barázdált arcú, nagybajszú parasztbácsi, akinek egyenes a tartása és ott van a büszke csillogás a szemében.

A rengeteg, finom apró, gondosan elkészített részlet, a dupla szegélyek, a felhasznált nemes faanyagok és a kiérlelt konstrukció ezt a nagypapa korú hangszert megőrizték kiváló gitárnak, gyönyörű, telt hangon szólt és élvezet volt rajta játszani. Éppen egy nyakbeállításon volt a mesteremnél, ami nem könnyű feladat, a nyakat le kell venni (nem ám csavarozott, ragasztott!), majd a kiszámított értékben finoman lefaragni a csatlakozásból és visszaragasztani. És utána még vagy 10 évig nem kell majd hozzányúlni, el tudom képzelni, hogy egy ilyen gitár, ha vigyáznak rá, engem is túlél majd.

Érthető tehát, hogy akiknek tele van a töke az egyszerhasználatos, uniformizált, hamar megunható, hamar kiürülő és eldobható tömegkultúrával, fogékonyak ezekre a régi hangszerekre és szívesebben nyúlnak vissza a gyökerekhez. Csakhogy ehhez két dolog kell általában: sok pénz vagy óriási szerencse. Esetleg mindkettő.
Egy igazi, ikonikus régi gitárt elérhető áron találni nem könnyű, ehhez kell a nagy szerencse, hogy egy elfeledett padláson, egy nem túl képzett zálogbecsüs boltjában vagy valami pénzszűkében lévő ismerős hirtelen felindulásból eladásra kínált cuccai közt megtaláljuk. Ha ez nem megy, kénytelenek vagyunk az apróhirdetések és használt hangszereket áruló boltok kínálatából válogatni, ahol az igazán jó “mojo” gitár igazán ehhez mért áron kapható csak.

Nem csoda, ha a hangszergyártók és a hangszerészek meglátták a lehetőséget, hogy a mesterséges öregítés milyen kiváló üzleti lehetőség.
Hiszen egy jól “relic”-elt hangszerről ugyan ki mondja meg, hogy nem egy igazi ‘62-es Strat, hanem csak tavaly jött ki a gyárból vagy műhelyből? A legtöbb ember, még a gitárosok se könnyen azonosítnak egy profin antikolt hangszert… és milyen dögös egy lenyúzott gitárral villantani, ami idősebbek látszik, mint aki játszik rajta!
Ha megnézzük, hogy egy csillogó-villogó új gitár és annak relic változata mennyiért kapható, azt látjuk, a gitárosok szeretnek többet fizetni valamiért, ami régebbinek néz ki.

Elég érdekes paradoxon ez nekem, hiszen számomra a használt, bejáratott hangszer részben egyfajta tiltakozás is a konzumkultúra ellen, ugyanakkor egy mesterségesen leharcolt gitár, ami többe kerül az újszerűnél, éppen azt testesíti meg, mű-öregítés, látványmojo, ál-vintage.
Hamisítványnak nem nevezném, hiszen általában ezekről lehet tudni, hogy mesterségesen lettek használttá téve.

Egyrészt megértem azokat, akik számára ez pusztán egy design elem és miért is ne venné meg, ha egyszer szerinte így dögös. Ugyanakkor nem szeretném támogatni azt a fajta hozzáállást, hogy egy új hangszert szándékosan strapáljunk le, kizárólag a jobb eladhatóság miatt.

Persze a mindenható piac nem engem igazol. 🙂

 

One Responseto “Relic”

  1. Dönci szerint:

    Sziaszzok!
    Ki foglalmozik ma itthon ilyen relic, vintage koptatással?
    Dénes

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.