17586063, avagy metál japáncsaj módra

17586063 egy japán lány. Vagy egy megtestesült anime karakter, esetleg aidoru, de nagyon szégyenlős lehet. Mindenesetre úgy néz ki, már ami az öltözékét, haját és alakját illeti, de arcát sose lehet látni. Egy biztos, lányos alkata ellenére metálban nyomul és nem is rosszul. Már évek óta csinál cover dalokat a a Youtube-ra és már két saját albuma is elérhető. Nem mondom, hogy hű, de nagyon eredeti, de tisztességesen megcsinált, színvonalas, technikai tudást igénylő, kilencvenes évekre hajazó, shreddelős-dallamos fémzene és a misztikus-szégyenlős rejtőzködés talán még plusz érdekesség. A honlapja is láthatólag házi barkács, ott se tudni meg többet róla, két amatőr módon fotosoppolt montázs van fenn róla, ahol szintén takarásban van az arca. Aranyos, ahogy a videókon csak olyan kis trallallalla-dudorászós módon illegeti magát, miközben lazán nyomja a metált. 🙂 Ezen a videón még énekel is, bár ne tenné… 🙂 Az instrumentális rész határozattan és nagyságrenddel jobb. De legalább lehet tudni, hogy tényleg japán lány. 🙂 Forrás:...

Fiatal és őstehetség

Néha egyszerre örülük és kicsit elmegy a kedvem a gitározástól. Jó látni, hogy micsoda isten áldotta tehetséges gyerekek vannak és elszomorító, hogy alighanem én az ő talentumának és szorgalmának a töredékével rendelkezem csak. A videón a srác 11 éves és olyan szinten játszik jazzt hathúros basszgitáron, amit általában huszonévesen, konzi után szoktak művelni mások… Michael David – Pipoquinha a fiú neve – jegyezük meg, biztos hallani fogunk még róla! – és brazil, 10 éves kora óta gitározik, édesapja is basszgitáros, az ő irányításával videóleckékből tanult játszani, később ösztöndíjakat nyert zeneiskolákba, aztán mára neves zenészekkel játszik már együtt. A hangszer egy szintén brazil gyártású D’mark. És még egy, mikor egy másik, szintén kitűnő basszgitárossal jammel egy óriásit:...

Egy újabb zseni

Mindig azzal áltatom magam, hogy rezzenetlenül rajta tartom a virtuális ujjaimat a gitárvilág artériájának lüktetésén és pulzusának ritmusából morzejelekként áramló híreit gyorsan dekódolom  (na, ezért a mondatért azt hiszem Fábry-díjat érdemelnék), de néha megdöbbenek, hogy nem ismerek olyan zseniális zenészeket, akik elképesztően egyedi hangszeren elképesztően egyedi technikával játszanak. Most találtam rá Charlie Hunterre, aki brilliáns jazzgitáros. Illetve inkább kiváló jazz basszgitáros. De nem is, mert a helyzet az, hogy ő egyszerre mindkettő. Egyidőben, egy dalban, egy hangszeren. Tulajdonképpen nem is hiszem igazán el, mikor hallgatom és nem nézem, megesküdnék rá, hogy két ember játszik, egy basszeros és egy gitáros. Pedig ő az, egyszemélyben. Nem tudom, hogy jutott el a gondolatra, hogy így játsszon, talán elege lett, hogy nem talált megfelelő basszgitárost? 🙂 Kétségtelenül takarékos és hatékony megoldás. Charlie Hunter 1967-ben született, azaz egy évvel fiatalabb nálam és fényévekkel jobb zenész, ’93 óta vált igazán ismertté, azóta már 17 albumot készített.  Eleinte Joe Satriani-nál tanult… számos ismert és kiváló zenésszel játszott már. Gitárjai különlegesek, eleinte Novax 8-húros gitárokon játszott (fanned frets, azaz a basszus oldalon hosszabb a menzúra, mint a magas oldalon, egyedi grafit híd/húrláb kombináció, sztereó kimenet, egyedi Bartolni hangszedők). Később Jeff Traugott készített neki spéci 7-húros hangszert, Charlie nem tudta kihasználni eléggé a 8 húrt, mivel túl kicsi a keze. 🙂 Természetesen egyedi hangolással játszik, a nyolchúroson E-A-D volt a basszusoldal és A-D-G-H-e a szóló, de mostanában a héthúroson már  G-C-F és C-F-A#-D a beállítás. Itt van néhány videó tőle, szólóban és triójával is. Mélyen le a kalappal, elképesztő zenészi teljesítmény, és nem csak a technikája fantasztikus, egyszerűen átkozottul jó zenét játszik....

Ezmiez???

Amikor megláttam ezt a gitáros videót amin Haino Keiji művel valamit (azt nem tudnám mondani, hogy játszik), akkor sajnos nem jutott más eszembe, mint hogy ez meg mi a búbánatos ménkű lehet vajon? Azt hiszem, mégiscsak begyöpösödött vagyok és képtelen befogadni a teljesen korlátok nélküli kísérletezést. Legalábbis ezt a produkciót nem tudom gitározásnak tekinteni, de még zenének se. Végül is csak a dallam és a ritmus hiányzok belőle…

Steve Vai új albuma

Hamarosan a boltokban Steve Vai új szólóalbuma, The story of light címmel, már előrendelhető. Többnyire instrumentális dalokat tartalmaz, 12 szám lesz rajta. Többféle “csomagban” is megkapható, ezekből a Platinum csomag érdekessége, hogy az audió CD-n kívül egy bakelit kislemezt is tartalmaz, melyen két dal van, valamint egy az album borítóképét tartalmazó képeslapot, egy csomag Steve Vai signature pengető, egy 32 oldalas füzetet, egy különleges kiadású DVD-t, amiben a zenész maga beszél az albumról. Természetesen ezen túl digitális letöltésként is elérhetők a zenék, mindezért összesen 49.99 dollárt kell fizetni. Ízelítőnek itt egy bemutatkozó szám, a Gravity Storm, ahol alaposan megrángatja a vibrátó...

Kapanyél blues

Seasick Steve az élő bizonyítéka, hogy a jó zenéhez elsősorban szív és lélek kell, meg zenei tehetség. Ezek nélkül a legdrágább csúcsgitár se ér semmit hangszerként, de ha megvannak, akár a kapanyél is az lesz.

Chris Duarte

Chris Duarte egyik kedvenc blues gitárosom. A 49 éves texasi megrögzött Strat player, SRV és Jimmy Hendrix nyomdokaiban halad, hihetetlen ősösztönös energiával és teljes átéléssel gitározik, többnyire saját triójával, de sokat játszott egy japán blues csapattal, a Bluestone Company-val is. Chris láthatólag mindent tud az elektromos gitárról, amit tudni lehet, olyan módokon használja, ami túlmegy a normál gitározás megszokott módjain, gyakran használja egész elvadult hangok előcsalogatására is, ütögeti, dörzsöli, feszíti, mindent megcsinál vele, ami csak eszébe juthat valakinek. A következő két videóban egy húszperces száma van, a .32 blues (ezt a számot egyszer muszáj lesz nekem is eljátszani, persze rövidebb verzióban), két részletben, tényleg érdemes megnézni, mit művel a gitárral. Utána még betettem pár másikat is, ne hagyjátok ki… Ebben egy Bob Dylan dalt dolgozott fel: Ebben pedig a Bluestone Company öreg japán hippijeivel nyomja a blues...

Wishbone Ash

Nem tudom, ez az, amit mostanában némi gúnyos lenézéssek “dad rock”, papi-rock néven emlegetnek? Tény, hogy a brit Wishbone Ash már több mint negyven éve aktív és a stílusuk nem sokat változott, a rockzene klasszikus, két gitár+basszus+dob felállásában játszanak, dallamos, kidolgozott, de nem túlbonyolított, lírai zenét, szép vokálokkal, gyakran történelmi témájú szövegekkel, de a blues-rockban is igencsak otthon vannak. Nagyívű, kidolgozott gitárszólók, gyakran két egymásra épülő gitárszólammal és dallamos basszusmenetek jellemzik a zenéjüket. Bármennyire is elavultnak tűnik a modern rockhoz képest, számomra mindig jó hallgatni és szívesen eljátszanám sok számukat. Mondhatnánk, hogy már a korom miatt van, de nem hinném, hogy csak ezért, hiszen a mai zenék közt is sokat szeretek. Az évek során sok átalakuláson estek át, tagok jöttek-mentek, de a gitáros Andy Powell stabilan megmaradt, ahogy Gibson Flying V gitárját is ritkán cserélte másikra. Először egy blues-os, lendületes zene, 1971-ből: A következő koncert 1985-ben volt. Ezen a felvételen egy 2003-as koncertjüket látni: Végül egy 2010-es...