Mítoszok: 1. nyakillesztés

A fentiek alapján én azt szűrtem le, hogy nem annyira a nyakillesztés módja számít, sokkal inkább annak precizítása. Mivel a legtöbb embernek nincs módja arra, hogy két minden tekintetben megegyező, csak a ragasztás vs. csavarozás terén különböző gitárot kipróbáljon, a legtöbb ezzel kapcsolatos beidegződés inkább csak szubjektív meggyőződésnek tekinthető, semmint szakmailag igazolható ténynek.

Unortodox Les Paul…

Olyan a hangja, ami ugyan nem téveszthető össze a Fenderekkel, de mégis sokkal többféle, érdekes karakterű tónust lehet belőle kihozni, mint egy sima Les Paulból – miközben az igazi Les Paul hangzást is gond nélkül hozza! És ez a lényeg, ettől a gitár nem lett rosszabb, nem lett kevesebb, ellenkezőleg jelentősen kiterjeszthető a használhatósága.

Hamis, de nem úgy

Érdekes, hogy már a gitárokat is hamisítják, bár nem meglepő, hiszen egy neves gitár elég rendes pénzbe kerül és végül is kínában meglehetősen olcsón lehet gyártani viszonylag jó közepes gitárokat, ha sikerül Gibsonként eladni valamelyiket, az jókora haszon.

Az olcsóbb jobb lehet?

Soha véget nem érő vita a gitárosok és hangszerészek körében, hogyan és mennyire befolyásolja az elektromos gitárok hangját a felhasznált fa és technológia, valamint a felületkezelés. Az régóta tudott, hogy egy akusztikus hangszernél ez alapvetően meghatározó. Gondoljunk csak Antonio Stradivari csodálatos hegedűire, melyeknek egyik titka részben a nagyon jó minőségű, különleges klimatikus viszonyokban nőtt alpesi fenyő és annak speciális, egyenletesen növekvő évgyűrűi, részben pedig a felhasznált lakkozás. De egy akusztikus gitárnál is sokat számit, nemrég volt alkalmam részt venni a New England-i hangszerész szövetség egyik találkozóján, ahol érdekes tesztet végeztek. Meghívtak egy gitártanár professzort a Berkelee zenei főiskoláról és odaadtak neki négy, nagyon hasonló méretű, formájú és elkészítési technológiájú, de más fákból épített akusztikus gitárt. Mindegyiken eljátszotta ugyanazokat a darabokat és utána beszélgettek a tapasztalatokról. Egyértelmű volt, hogy nagy a különbség, némelyik gitár jóval melegebb tónusú, lágyabb hangzású, másik perkusszívabb, agresszív, kemény, éles hangú, volt kimondottan basszusokban gazdag és élesen csengő, vagy nagyjából egyenletes hangzásképű. Ami meglepő volt, hogy a többezer dolláros egyedi gitárok mellett a 300 dolláros Recording King távol-keleti hangszer egyáltalán nem szólt rosszul első hallásra. Nemrég olvastam egy cikket, amiben a legjobb Gibson Les Paul gitárról esett szó. Ez már kapásból egy kicsit nehezen megfogható, mert mitől lesz a legjobb? Igaz, itt legalább egy konkrét modellről beszélünk, bár annak százféle változata készült az elmúlt 70 évben. Mondjuk tekintsük úgy, hogy amelynek leghosszabb a sustain-je és leggazdagabb, kiegyenlítettebb és artikuláltabb a hangja, nevezzük ezt a legjobbnak. Na, szóval, van egy Larry Corsa nevű hangszerész, aki többek közt arra specializálta magát, hogy megvesz gyári Les Paul Standard Faded gitárokat, majd azokat bizonyos kívánalmak szerint átalakítja, konkrétan csontig levakarja róla az eredeti festést és magasfényű nitrocellulóz fényezéssel újrafesti. A Faded Gibsonokról azt kell tudni, hogy eléggé olcsóbbak a gyárilag fényesre festetteknél, ezek többnyire csak egy tompa, fakó, vékonyabb sunburst festést kapnak, mint amit csak úgy összecsaptak volna. A hangszerész azt vette észre,...

Mennyit érhet egy gitár?

Bostonban, ahol ideiglenesen lakom, van egy jó kis hangszerbolt, Mr. Music a neve. Nemrég az eBay boltjukban megjelent egy gitár: egy 1959-es Gibson Les Paul. A gityó Jay Giels tulajdona, aki a róla elnevezett banda alapítója és gitárosa volt. Kövezzetek meg, én most hallottam életemben először ezt a nevet. Ez persze általában nem minősít egy bandát vagy zenészt, arra már rájöttem, hogy itt Amerikában rengeteg olyan jó zenész van, akiről mifelénk otthon nem nagyon hallani. Rákerestem hát Youtube-on. Belehallgattam tucatnyi zenéjükbe és nem nagyon estem a szék mellé. A nyolcvanas években voltak népszerűek, stílusuk valahol a kaminonos-rock és szintipop keveréke lehetett. Még akkoriban se mondható egyedinek vagy ütősnek. Egynek jó, nem mondom, hogy nagyon gyenge, de semmi különös. Radásul nem is lehettek valami nagy sztárok, eltekintve attól, hogy bostoniak, ezért talán a helyiek számára többet jelentenek. Volt egy No. 1. slágerük 1981-ben, a Centerfold. Hát izé… kellemes kis szórakoztató zene, de semmi több. A gitár ráadásul messze nem az eredeti állapotú. Tudvalevőleg az ilyen vintage gitárok esetén kétféle felhasználás van: gyűjteményi és zenészi. A zenész inkább azzal törődik, hogy jól játszható legyen a hangszer, ha kell, kicserél benne ezt-azt, javíttatja, felújíttatja. A gyűjtőnek majdnem mindegy, mennyire jó zenélésre az a gitár. A vintage gyűjtemények lényege: az eredetiség. Minél ritkább, minél legendásabb a hangszer, annál érdekesebb és értékesebb – de lényeges, hogy minden eredeti legyen rajta. Már egy kisebb javítás is, ami például akár csak egy potmétert vagy egy hangolókulcsot megváltoztat rajta, egy igazi gyűjtő számára jelentősen elértékteleníti a gyűjteménye szempontjából. Az emlegetett gitárt utólag ugyan visszaállították az eredeti formájába – de rengeteg változtatással. A fényezése teljesen új, a hangolókulcsok is, a híd, a pickupok… tehát nagyon-nagyon messze van az eredetitől, még ha látszatra úgy is néz ki. Ezek után tippelje meg valaki, mennyi lehet a kikiáltási ára. Na? Nem, alálőttetek. Úgyse találjátok ki. 250 000 dollár, azaz 55 millió Ft körül....