Kávafoltozás

A pre-war Martin egy olyan fogalom, amire minden akusztikus gitár kedvelőnek felcsillan a szeme. A Martin gitárok húszas-harmincas évekbeli modelljeit értik többnyire alatta. Ezek általában – már amelyekkel én találkoztam – viszonylag kis testű, de annál szebb, telt, zengő, kiegyensúlyozott hangú, nagyon könnyű hangszerek. A kis súly és a jó hang általában összefügg az akusztikusnál – minél vékonyabb és könnyebb a fedlap, annál szabadabban rezonál, úgy vettem észre. Ráadásul ezeket a gitárokat nagyon jól megépítették, finom, jó minőségű anyagokból, békebeli kézműves mestermunkával. Mesteremnek van egy ügyfele, aki G.A.S., azaz a gitárharácsolási-szindróma idült változatában szenved (bár azt hiszem, inkább a családja szenved). Összevissza vásárol az eBayről mindenféle rissz-rossz állapotú hangszert és elhozza felújíttatni. Aztán többnyire eladja és kezdi előröl. Ha jól tudom, ez a Martin is tőle került ide. Több kisebb-nagyobb repedés és sérülés volt rajta, de a leglátványosabb kétségtelenül ez a luk a káva alsó ívén.

Nem tudom, hogy került oda, három oldala viszonylag szabályos négyszög alak része, a negyediken egy deformálódott, tört, benyomódott rész volt. Félig olyan, mintha szándékosan vágták volna ki, de minek? Persze lehet, hogy éppen valami ilyen éles, téglalap alakú dolog ütötte át valami baleset következtében. A lukat nézegetve elképedve láttam, milyen hihetetlenül vékony a káva. Szinte papírvékonyságú volt az anyag. Mahagóninak néztem, bár az akkori gitárok leginkább brazíliai rózsafából készültek, legalábbis a káva. De azért akadtak ilyenek is, állítólag elég törékenyek, éppen mert nagyon vékony. Azt terveztük, hogy a saját készülő akusztikusom kávájának összeeresztésénél a felesleget levágva marad annyi, amiből elkészíthetjük a foltot rá, de nem lett elég széles darab. Így aztán mivel otthon akadt még egy jókora mahagóni lapom, nekiálltam abból elkészíteni. Ez 4.5 mm vastag, nekünk meg 0.8 mm-es kell. A különbséget először egy szalagcsiszolóval szedtem le. Sajnos ez nem egy rögzített, asztali gép, hanem egy tologatós, így a satumba fogtam bele, gondosan igyekezve teljesen vízszintes síkban tartani.

Aztán a lapot megtámasztottam egy dobozzal, hogy egy magasságba legyenek (ez az igazi Apple Support!) és bekapcsoltam a gépet.

Fülsiketítő zaja van, de szerencsére fél perc alatt leszedte, amennyit így le mertem szedetni vele. A finom mahagóni port gondosan összegyűjtöm ilyenkor.

Ezután még persze csiszolni kellett kézzel, egyrészt még vastagabb volt, mint kellett, másrészt nem is teljesen egyenletes, de ez hamar meglett.

A következő lépésben levágtam méretre, ami nagyjából lefedné a lukat. Kettőt is csináltam, a biztonság kedvéért, mert tényleg elég törékenynek tűnt.

Aztán mikor következő órámon ráhelyeztük a gitárra, láttam, hogy figyelmetlen voltam: a szálirány pont merőleges arra, amilyen az eredeti. Sebaj, mondtam, csinálok másikat.

Mikor hazaértem, már este kilenc elmúlt, nem használhattam ilyen zajos eszközt. Nekiálltam hát a lassabb, de talán „testközelibb” módszerrel, gyaluval vékonyította le a nagyját.

Következőnek a kis Rigid Jobmaxra a fűrész helyett a rezgőcsiszoló fejet tettem fel és azzal közelítettem meg a kellő vékonyságot. A legvégső lépés itt is a kézi csiszolás volt persze.

Meg is lett, szép is lett. Hátra volt még a hajlítás, ugyanis ez az egyik legíveltebb részen van. Mivel ilyet még sose csináltam, bár elméletileg tudtam, hogy gőzöléssel és forró fémsablonra nyomással szokták csinálni, kicsit vakartam a fejem, hogy fogjak hozzá. Első körben a forrasztópákámmal hevítettem fel a satuba fogott almamagház-kivágót, majd egy tisztításhoz használatos kézi gőzölővel gőzölgettem egy ideig és megpróbáltam a forró, íves vasra ráfeszíteni.

Sajnos elég hamar egy roppanással jelezte, hogy ő ugyan meg nem hajlik senki előtt, hanem törik inkább.

Ennek nagyon nem örültem, mert ebből csak ez az egy darabom volt. Arra azonban jó lett, hogy jobban átgondoljam. Először is, ez a gőzölés nem volt elég ahhoz, hogy kellően hajlítható legyen, túl száraz maradt. Másodszor, az ív, amire hajlítani akartam, túl kis sugarú, amúgy se lenne jó, meg a túlhajlítás miatt is törte el. Ezért nekiálltam összeeszkábálni egy újabb hajlító sablont, ehhez mi sem volt alkalmasabb, mint ismét a konyha. Az egyik nyeles rozsdamentes acél lábos épp jó ívűnek tűnt, már csak az volt a kérdés, hogy hevítsem. Egy szorítócsipeszről leszedtem a műanyag borítást és ezzel fogtam oda a forrasztópákát a lábas oldalához. Ezt elég sokáig kellett melegíteni, mivel nagy felület és jó vastag is, de pár perc múlva a megnyálazott mutatóujjammal megérintve már szépen sistergett. Rendben, ez működik, de hogy fogom rászorítani, hogy el ne törjem és meg ne égessem a kezem? A konyha ismét segített: a szilikonból készült krémkeverő lapát fejét mintha erre találták volna ki, hőálló, elég vastag, hogy szigeteljen és rugalmas, nem fogja eltörni.

Most már csak az volt hátra, hogy új pótlást készítsek. Ez is megvolt pár perc alatt, rutinosan. Ezúttal a hajlítás előkészítését még azzal is megfejeltem, hogy egy kis tégely vízbe merítettem a mahagóni darabot előtte, majd rátettem a lábas felületére. A vizes fadarabból a hirtelen felforrt nedvesség apró kis gőzkatapultként emelgette a pótlást, de a szilikonlappal hamar leszorítottam és rajta tartottam kb. 10 másodpercig, aztán megnéztem, mennyire száradt ki, mert nem akartam nagyon hagyni, hogy teljesen elmenjen belőle a víz. Megismételtem párszor a bemártást és a hevítéses hajlítást és az eredmény tökéletesen igazolta a módszert.
A hajlításról készített videóm itt látható:

Ezután már nem volt más hátra, minthogy a folt megtalálja a zsákját, vagyis a helyére kerüljön. Azért ehhez még pár dolgot meg kellett csinálni. A hiányos részt finom tűreszelővel kiegyengettem és lekerekítettem a sarkoknál, majd ferdére reszeltem a szélét, hogy majd ugyanilyenre lereszelve a pótlást is, szépen illeszkedjen.

A pótlás persze kicsit nagyobb volt, így egy papírlapot raktam a résre és egy puha, vastag grafitceruzával satírozva szépen átnyomódott a körvonal.

Ezt ollóval kivágtam és ráraktam a foltra majd körülrajzoltam, megvolt hát a kontúr.

Ezt némi csiszolással és reszeléssel végleges formájúra hoztam és ennek is ferdére reszeltem a szélét. Mindezt persze nagyon óvatosan kellett, hiszen a vékony darabkáról már tudtam, milyen könnyen törik.

Mivel valaminek belülről is kellett tartania, erre már felhasználtuk a készülő gitáromból megmaradt vékony kis darabot. Némi csiszolás után az ujjamra tekertem kifordítva egy kis ragasztószalagot, erre rányomtam a fadarabot és a két szélére pillanatragasztót tettem.

Ezzel bedugtam a kezem a gitár belsejébe és feltornáztam magam a lukhoz, majd rányomtam alulról, sajnos kicsit közben elfordult, de felülről egy csipesszel vissza lehetett igazgatni és egy fújás a gyorsító katalizátorból tényleg egy pillanat alatt rögzítette.

Végül az illeszkedő kis darabot egy megfelelő színű javítólakkal kezeltem és Titebond-ot kentem a szélekre meg a keresztbe rögzített tartóra és rányomtam a helyére.

A felesleges ragasztó nagy részét letöröltem, a tetejére egy pauszpapír és egy ritkaföldfém-mágnes került, majd alulról is kapott egy ilyen mágnest, hogy biztosan stabilan rögzítve legyen.

Megint új fogással gyarapodott a készletem. 🙂 Külön köszönöet Mészinek, aki sokat segített tanácsaival és egyébként már írtam róla, milyen jó hangszerészblogjavan, az enyémnél sokkal komplexebb és szakszerűbb javításokkkal!

 

Epilógus: Miután a cikket megírtam és diadallal lelkemben tértem nyugovóra, másnap jött a hidegzuhany. Mesterem elküldte a fotót. A pótlás félrecsúszott, alighanem akkor, amikor az alsó mágnest rátettük, ugyanis ezek elképesztően erősek, és 5 centi távolságból is “ráugranak” egymásra, “de nagyon dulván”. Az történhetett, hogy elrántotta az alsó mágnes, amit csak egy vonalzóval beirányozva nyújtottam be a gitár belsejébe, mikor ráugrott az alsó részre és a pauszpapír borítás miatt nem vettük észre.

A borzasztó randa elcsúszott folt

Tanulság: ilyen esetben mindig megnézni, milyen pozícióban rögzít a mágnes, másrészt elég lett volna valószínűleg egy ragasztószalag is helyette. Itt úgyse kell nagy erőt kibírni. Eléggé lelombozott, hogy a szépen megcsinált kis foltom ilyen randa eredményt adott.