Gondoltam, elkezdek egy sorozatot, amiben azokat a mítoszokat fogom kicsit körüljárni, melyek részévé váltak a gitáros kultúrának és sokan hallottunk róluk, de igazából nem is tudjuk, miből jöttek és bár hajlamosak vagyunk hinni bennük, nem mindig feltétlenül igazak.
Ennek a mítosznak több rétege van. Egyrészt azt mondja ki, hogy a ragasztott nyak jobb, mint a csavarozott. Ez bizonyára arra alapul, hogy elterjedt, a ragasztás precízebb és nehezebb művelet, mint a csavarozás, szükségképpen a ragasztott nyakú gitár jobb minőségű.
De hogy alakulhatott ez ki ez a minimum megkérdőjelezhető hiedelem?
Kezdetben vala a ragasztás. A régmúlt koroktól fogva a húros hangszerek nyakát szinte kizárólag ragasztással illesztették a testhez. Mivel a gitárok evolúciójában is ez dominált kezdetekben, az első elektromos gitároknál is ehhez ragaszkodtak azok a gyártók, akik ebben nőttek fel.
Fender Custom Shop nyak
Aztán jött Leo Fender, aki nem hangszerkészítő volt, hanem rádióelektronikai mérnök és eleinte főleg ilyesmivel foglalkozott, erősítőket, pickupokat csinált, rádiókat javított. Mikor nekiállt a gitárkészítésnek, teljesen más szempontból közelítette a problémát, mint a hagyományos gitárgyártók. Roppant gyakorlatiasan az egyszerűbb gyárthatóságot és javíthatóságot tartotta szem előtt és ennek kézenfekvő módja volt a nagyobb precizitást igénylő ragasztás helyett a csavarozott illesztés használata. Ezt kevésbé szakképzett és gyakorlott munkaerővel is meg lehetett oldani és javíthatóság szempontjából nagyságrenddel kedvezőbb volt.
Az első Les Paul 1952-ből
Mivel a Gibson általában egy kicsit elitistább szemléletű volt és igyekezett magát a „luxus” kategóriába pozicionálni inkább (például ezért akarta a Gibson vezetése az első Les Paul modellekre aranyszínű, faragott, ívelt fedlapot, bár maga Les Paul eredetileg sík fedlappal és fekete színben szerette volna), megtartotta a ragasztott nyakat, hogy ezzel is ellenpontozza a Fender csavarozott nyakú, olcsóbb megoldásúnak tartott hangszereit. Hogy mennyire valóban nem volt egyszerű a ragasztott konstrukcióval bánni, az is mutatja, hogy a Les Paul-ok gyártásának első évében – akkor még nem volt Tune-O-Matic híd – kénytelenek voltak fordítva vinni a húrokat, azaz a rögzítésnél alulról kerülték meg a hídat, nem pedig felülről, ahogy lennie kellett volna – mégpedig azért, mert a nyak szöge nem volt ehhez állítva. Egy évbe telt a Gibsonnak, míg áttervezte a nyakillesztést és átállította a gyártást. De ha alaposabban belegondolunk, manapság már eléggé más a helyzet, ha általánosságban nézzük a problémát.
Hogyan készülnek ezek a nyakillesztések?
Egy vintage Gibson nyak "fészke"
Ki kell vágni a nyak „fészkét” a testben és ennek megfelelően kell kialakítani a nyak illeszkedő végét. Ez mind a ragasztott, mind a csavarozott nyaknál így van. Manapság a CNC gépes tömegtermelés korában ebben gyakorlatilag nincs különbség.
Ha megvan a kialakítás, akkor az egyiknél be kell kenni ragasztóval, összeilleszteni, lefogatni szorítóval és száradni hagyni. Bonyolult? Nem, csak az illesztésnél kell megfelelő pontosság.
A csavarozottnál beilleszteni a nyakat, szintén precízen, be kell fúrni három-öt lyukat (gyártótól függően), rátenni az alátétlemezt, ellenőrizni a nyak illesztését és beviaszozni és meghúzni a csavarokat. Hát, ez se tűnik sokkal egyszerűbbnek. Ráadásul több alkatrészt igényel.
És ha még tovább vizsgáljuk, még az is kiderül, hogy egy kissé hanyagabbul legyártott ragasztott nyaknál a ragasztóval ki lehet tölteni az illesztési hézagokat, míg ez a csavarozottnál nem lehetséges, ott sokkal feltűnőbb a pontatlanság. Ebben az esetben viszont a vastag ragasztás nemhogy elősegítené az egységes rezonálást, inkább akadályozza.Nocsak…
További történelmi tény, hogy az 1965 után, mikor a CBS megvette a Fendert, egy jó ideig kissé kaotikus volt a cég működése, a nagy anyavállalat sokszor úgy viselkedett a hangszergyárban, mint elefánt a porcelánboltban, kapkodtak, átszerveztek, átgondolatlan költségcsökkentéseket csináltak és ennek sajnos a minőség látta kárát, többek között akkoriban fordultak elő kevésbé precíz nyakillesztések és ezekből adódó problémák, melyek megteremthették ezt az alapot a legendához.
Hangzás szempontjából kétségtelenül lehet bizonyos különbség a rezonanciában, mert a jól megcsinált ragasztott nyak a testtel jobban egységet alkot, tehát bizonyos frekvenciatartományban jobban átviszi a rezgések energiáját, de nem tudom, hogy konkrétan ez észrevehető lenne-e.
Egy amerikai hangszerész mester, R.M. Mottola végzett egy kutatást a témában. Épített egy gitárt először neck-through, azaz a test teljes hosszában átmenő nyakkal. Ezután műszeres méréseket végeztek, spektrumanalízissel és teljesen jelanalizálással. Utána lefűrészelték a nyakat, elkészítették a nyak beeresztést és megcsinálták csavarozottan. Ismét mértek. Aztán legvégül beragasztották a nyakat és megint mértek.
A mérések azt igazolták, hogy a legenda, miszerint a ragasztott nyaknak hosszabb a sustainje (hangkitartása), mint a csavarozottnak, az átmenő nyaknak meg jobb mindkettőnél, érdekes módon épp visszájára fordult, a mért eredmények alapján a csavarozott nyaknál volt a leghosszabb.
Ezután emberekkel hallgattatták meg az egyes konstrukciók hangmintáit, anélkül, hogy tudták volna, melyiket hallják és ki kellett választaniuk, melyiket tartják a leghosszabb kitartásúnak. Nos, ez a teszt azzal a meglepő eredménnyel zárult, hogy nem tudtak különbséget tenni hallás után.
A fentiek alapján én azt szűrtem le, hogy nem annyira a nyakillesztés módja számít, sokkal inkább annak precizítása. Mivel a legtöbb embernek nincs módja arra, hogy két minden tekintetben megegyező, csak a ragasztás vs. csavarozás terén különböző gitárot kipróbáljon, a legtöbb ezzel kapcsolatos beidegződés inkább csak szubjektív meggyőződésnek tekinthető, semmint szakmailag igazolható ténynek.
 |
Az igazi menő ajándék gitárosoknak: AMULETTA nyaklánc kézműves pengető medállal! |
Phűűűű…. megnyugodtam. Én sem tudtam megkülönböztetni, hogy melyik a jobb.