Gitár történelem: Fender – 1. rész

A könyvelő álma

A könyvelő, aki először az állami útépítő vállalatnál adogatta össze a számokat, a hobbibarkácsoló, aki erősítőket és más hangtechnikai eszközöket készített, a rádióműszerész, aki 30 évesen vágott bele saját üzletbe, a konstruktőr, aki megtervezte a világ első üzletileg sikeres, sorozatgyártott tömör testű gitárját, a hangszertervező, akinek neve és jellegzetes logója örök ikonná nemesedett a gitárosok körében az általa készített és a könnyűzenét gyökeresen átalakító újszerű hangszerei miatt. Nincs olyan gitáros, akinek a Fender Strat vagy Tele ne mondana valamit, ahogy a basszgitárosoknál alap a Precision vagy Jazz Bass ismerete.

Leo Fender, ahogy a legtöbben ismerik, nem volt zenész, nem volt hangszerész, még csak gitározni se tudott. Zsenialitását mutatja, hogy ennek ellenére felismerte a zenészek igényeit és képes volt designra és technológiára átfordítani azokat.

Leo egyszerű, kissé magának való ember volt, aki akkor érezte magát legjobban, ha bevette magát a műhelyébe és új erősítőket, gitárokat, hangszedőket tervezett vagy valami új gyártógépet próbált ki. Ilyenkor úgy tudott magába fordulva dolgozni, hogy azt se vette volna észre, ha leég fölötte a tető. Makacs és saját útját járó ember volt, akit nehéz volt meggyőzni valamiről, hacsak be nem bizonyították neki empirikus vagy hiteles elméleti módon. Egyedül talán az értékesítési igazgatója, Don Randall tudott rá hatni, mert tőle valamiért tartott, neki sikerült kicsikarnia belőle változtatásokat azzal, hogy máskülönben a hangszer nem lesz eladható.

Leo puritán erkölcsű, német gyökerű családban nőtt fel, ahol arra tanították, hogy a lustaság az egyik legnagyobb bűn és azzal mérhető egy ember, mit tudott elérni a munkájában – ezért aztán mindig is magasra tette a mércét mindenkivel, de legfőképpen magával szemben.

30 évesen alapította saját műhelyét, akkor még rádiókat, lemezjátszókat javított-készített, valamint mindenféle hangosítóberendezést rendezvényekre. Később elkezdett hangszer erősítőket és elektromos hawai gitárokat készíteni.

A cég eleinte nem nagyon ment, sőt, többször is a csőd szélén táncolt a forráshiány miatt. Első épületük egy rozoga fémbarakk volt, ahol a munkásoknak még mosdó se állt rendelkezésre, ezért az épület mögötti vasúti pályán átszaladgálva a közeli állomás vécéjébe jártak.

A negyvenes évek végére a Fender már kezdett ismertté válni erősítőiről és az elektromos hawai gitárokról. Más cégek is készítettek elektromos gitárokat, de ezek részben hasonló hawai gtárok, részben akusztikusból átalakított, pickuppal felszerelt, üreges testű hangszerek voltak.

A Fendernél már kísérleteztek hasonlóval,1943-ban és ’45-ben, de nem voltak elégedettek. A cél az volt, hogy olyan gitárral álljanak elő, amin könnyű játszani, könnyű hordozni, minden bund elérhető, ráadásul – mivel ebben Leo mindig élenjáró volt – strapabíró, megbízható és jól szervizelhető legyen. Szerencsére jó munkatársai voltak,  leginkább Doc Kaufman és George Fullerton nevét kell megemlíteni.

A fejlesztés idejének negyedrészét azzal töltötte, hogy a környékbeli zenészeket látogatta és tesztpéldányokar adott át nekik, véleményüket kérdezve egyik-másik designról vagy funkcióról. Bejárt a fellépésekre és mit sem törődve azzal, hogy épp szám közben vannak, időnként kisebb beállításokat, változtatásokat végzett a hangszereken és az erősítőkön. 1949-ből fennmaradt két prototípus tesztpéldány, melyek két részből álló fenyőfa testtel, a hawai gitárokról vett fejjel és egy pickuppal készültek. Ez a hangszedő volt a hangzás kulcsa, az egyik legfontosabb új alkatrész, amit Fender kifejlesztett. Leo úgy gondolta, semmi szükség a bonyolult gyártási eljárásokra, melyek az archtop gitárokhoz kellettek.

Leo nem követte a korszak lágy, meleg, sötét hangzású jazzgitárjainak pickup konstrukcióját és nem akarta azt a hangzást reprodukálni gitárjával – sokkal inkább az akusztikus és az érces, csengő hawai gitár egyfajta elegyét szerette volna létrehozni.

Leo eleinte egy hangszedős hangszert akart, de később – miután látták, hogy a konkurrensek már több hangszedővel kínálják a gitárjaikat – Don Randall meggyőzte, hogy nem lesz elég.

Az 1949-es NAMM (a legnagyobb, rendszeres amerikai hangszerkiállítás) még túl korai volt, hogy egy valóban tesztelésre kész prototípust bemutassanak, de 1950 áprilisában már megjelent a katalógusukban a Fender Esquire, még egy hangszedővel, de már az azóta kultikussá vált formával. Az akkori NAMM már megismerhette az új hangszert – és a fogadtatás egyáltalán nem volt lelkes, leginkább gúnyolódtak a szokatlan, lapos, „gitárszerűtlen” hangszeren, evezőnek és hólapátnak titulálva azt.

Egy előnye azonban volt a részvételnek: a National céggel való talákozáskor a konkurencia jóindulatú embere figyelmeztette a Fendert, hogy nyakmerevítő pálca nélkül gondok lesznek a gitárral. Don Randall azonnal továbbította ezt Leonak, aki makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a kemény juhar nyaknál erre nincs szükség – de az értékesítési vezető is hasonlóan makacs ember volt, és szerencsére meg tudta győzni.

Az üzletkötők hamarosan elvitték az első próbagyártmányokat és különböző zenei klubokban, bárokban adták oda gitárosoknak. Eleinte gondok voltak a pickupok ányékolásával – ez volt az ára, hogy kiforratlan példányokat bocsátottak ki. Ennek ellenére a country és honky-tonk zenét játszó gitárosok hamar rákaptak az új, élesebb, fényesebb hangú, könnyű és egyszerű gitár ízére.

1951 novemberében elkezdődött a már két hangszedővel szerelt és merevítőpálcával ellátott Broadcaster gyártása, melyet 169.95 dollárért árultak. Ez mai viszonyok közt 300ezer Ft feletti árnak felelne meg, ami a kor Amerikájában sem számított olcsónak, a Gibson ES-175-höz volt fogható. Az akkori „teszkógazdaságos” Silvertone gitárok 38 dollár körül kerültek forgalomba…

Hamarosan kiderült, hogy a Broadcaster név már foglalt, a Gretsch egy dobszerkójának adták. Akkoriban még nem nagyon volt szokás se a másik szabadalmait és copyrightját lenyúlni, se jogászok hadát foglalkoztani azért, hogy a másikat ilyen szabadalmi szőrszálhasogatással csőbe húzzák – a Gretsch egyszerűen szólt nekik, hogy már van ilyen, a Fender pedig megváltoztatta. A már elkészült példányokról – mi mást tehettek – levágták a nevet, ezek a gitárok ma „Nocaster” néven ismertek, majd 1951-től a máig is használt Telecaster került a Fender logó mellé: megszületett a tömörtestű elektromos gitár ma ismert formájának első igazi képviselője.

A Telecaster egyszerű volt, mint a faék, könnyen gyártható és javítható, ugyanakkor kielégítette a zenészek igényeit is.

61 éve történt, hogy beadták a szabadalmi kérelmet.

Forrás:

THE FENDER ELECTRIC GUITAR BOOK, Tony, Bacon (2007-09-01). Backbeat Books.
Premier Guitar

No Responsesto “Gitár történelem: Fender – 1. rész”