A gitárgyár a fennmaradásért küzd

A gitárgyár a fennmaradásért küzd

A következő cikk kicsit „műfajidegen”, mind tőlem, mind az Aktív Gitár stílusától, de annak ellenére, hogy magam meglehetősen idegenkedek az üzleti világtól, mégis érdekesnek találtam, és tulajdonképpen nagyon is szorosan kapcsolódik a gitárokhoz, ráadásul mélyebb és bonyolultabb összefüggéseket világít meg, amelyekről legtöbben talán nem is hallottunk.

Függő játszma (The New York Times)

Függő játszma (The New York Times)

A New York Times hasábjain nemrég egy hosszú cikket közöltek a Fender cégről „ A Guitar Maker Aims to Stay Plugged In” címmel, Janet Morrisey tollából.

Nem annyira a gitárok játszották benne a főszerepet, hanem a Fender, mint üzleti vállalkozás múltja, jelene és – nem túl biztató – jövője, egyúttal némi áttekintést nyújtva az egész iparágról.

A cikk nem szó szerinti, szemlézett, nyers fordítása nagyjából a következő.

1948-ban egy rádiójavítással foglalkozó mérnök egy kőris testre egy juhar nyakat szerelt és ellátta egy elektronikus hangszedővel.

A többi már történelem.

Buddy Holly, Jimi Hendrix, George Harrison, Keith Richards, Eric Clapton, Pete Townshend, Bruce Springsteen, Mark Knopfler, Curt Cobain és még sokan mások… Ők mind a Fender elektromos gitárhangzáshoz köthetők.
A Fender Musical Instruments Coporation a világ legnagyobb gitárgyártója. Az ötvenes években bemutatott Stratocaster még mindig a cég bestsellere. A Fender neve szinte eggyé vált a rockandrollal.

Mostanában azonban mintha a rockandroll kiesett volna a ritmusból. Sok más amerikai gyártóhoz hasonlóan a Fender is egyre keservesebben küzd a gazdasági válsággal. Az eladások és a profit zuhant – a Strat nem egy alapvető létszükséglet, amire az embereknek mindenképp költeni kell.

Nem csak a gazdaság az, amivel a Fender harcban áll – a Wall Street-től is kapja a pofonokat.
A cég nagyjából felét tulajdonló Weston Presidio magánbefektetőcég ki akar szállni a bizniszből, ezért elhatározta, hogy nyilvánosan eladná a részét, még ez év márciusában. Ám a Fender mély csalódására, nem nagyon tolongtak a jelentkezők. A potenciális vevők húzták a szájukat a magas ár miatt és még jobban aggasztotta őket, vajon a Fender képes-e tovább növekedni.
És valóban itt van a kutya elásva. Ahogy az idők változnak, a zene is változik, ami a hatvanas-nyolcvanas években alapvető volt, az mára idejétmúlt. A dobgépek, samplerek, számítógépes szintetizátorok világában mára a gitárok vesztettek varázsukból.
Az olyan játékok, mint a Guitar Hero adtak ugyan egy kis lökést a népszerűségnek, de a kamaszok manapság inkább notebookon és PC-n próbálnak zenélni. Érdemes belegondolni, hogy valaha Amerikában a harmonika volt a legnépszerűbb hangszer és mára szinte teljese feledésbe merült…
Úgy tartotték, a Fender elég jelentős cég ahhoz, hogy a szűkös időket átvészelje. De a recesszió miatt mindenféle hangszereladás zuhanásnak indult és még mindig nem látszik a kilábalás. Az elmúlt évben az összes hangszereladás hat és félmilliárd dollár volt az USA-ban, ami 13%-os csökkenés 2005-höz képest.
A legtöbb mostanában eladott gitár olcsó kínai hangszer, melyek egy 1500 dolláros „Eric Clapton” Stratocaster árának töredékébe kerülnek. A Fender is rég beszállt ebbe a tengerentúli olcsógitár-gyártásba, de erősen kérdéses, hogy tud ilyen konkurencia mellett növekedni és profitot termelni. Már most erősen nyomottak a haszonkulcsok.

Az elemzők szerint a Guitar Center (Amerika legnagyobb hangszeráruház hálózata) alapvetően fontos partner a Fendernek, hiszen a cég eladásainak egyhatodát adja – a kötelékek nagyon szorosak köztük. A Fender egyik vezetője, Larry Thomas volt a Guitar Center főnöke is. Annak idején eladta a céget a Bain Capital-nak (Mitt Romney cégének, AG megj.).
Azóta a Guitar Center is sokat veszített. A Moody’s gyakorlatilag a bóvli B2 minősítésbe sorolta 2007-ben a hitelállományát és még kétszer leminősítette, 2001-ben Caa1-re.

A változások az amerikai zenei életben egyértelműen láthatók a New York-i West 48th Street-en, az egykori „Zenesoron” Manhattan-ben. A Times Square-től keletre eső utcatömb valaha több tucat hangszerboltnak, próbahelynek és hangszerészműhelynek adott otthont. Ha valaki Fendert akart venni New Yorkban, ez volt „A Hely”.
Mára a Hangszersor kiürült a magas bérleti díjak és a webshopos konkurencia miatt. Még a Sam Ash is, mely 1920 óta tartott fenn ott boltot, elköltözött a West 34th Street-re.

A Fendernek is szembe kellett néznie a változó piaccal és ízléssel. Egykor olyan lehetett, mint a gitárok Pan Am-je, legendás név, mely aligha fakulhat meg. Leo Fender 1965-ben eladta a cégét a CBS-nek 13 millió dollárért, de a Fender keserves birkózásra kényszerült, hogy a megacégen belül megtalálja a helyét és identitását. Az elemzők szerint akkoriban a Fender olyan kapkodó költségcsökkentéseket hajtott végre a tulajdonos nagyvállalat negyedéves profitelvárásainak teljesítése érdekében, ami sajnos minőségi romláshoz és az eladások meredek zuhanásához vezetett.
A japán Yamaha ugyanakkor elkezdte a piaci térhódítását elérhető árú, jó minőségű gitárjaival. A gondok 1980-ban tetőztek, mikor a Fender 10 milliós veszteséget volt kénytelen elkönyvelni – 40 milliós forgalom után!

„1970-ben senki nem akart Yamaha hangszert venni (az USA-ban, AG megj.), de a nyolcvanas években már uralták a piacot, több más japán céggel együtt” mondta Bill Mendello, a Fender egyik volt főnöke és jelenleg is az igazgatótanács tagja. „És őszintén szólva, a legtöbb jobb és sokkal olcsóbb volt, mint az USA gyártmányok.”
A nyolcvanas években Mr. Mendello a CBS hangszerrészlegével és Bill Schlultz-cal, a Fender elnökével együtt kidolgozott egy tervet a Fender megmentésére. Hogy ez valóra is váljon, a CBS rettegett főnöke, William S. Paley elé kellett vinni. A terv arra alapult, hogy a CBS-nek súlyos pénzeket kell befektetni a Fenderbe – 5 év alatt 50 millió dollárt – hogy a marketinget átdolgozzák teljesen. A főnök aláírta.
De három évvel később már nem ő volt a cég feje és az új menedzsment úgy döntött, megszabadul a hangszerektől. A Fender veszteséges volta miatt kevés vevő akadt. A CBS elszánta magát a felszámolásra.
Mr. Schultz és Mr. Mendello azonban összekotort 12,5 milliócskát egy LBO (hitelből finanszírozott vállalatfelvásárlás) ügylethez és a Fender a hosszas vergődés után megmenekült.
A nyolcvanas-kilencvenes évekre a Fender foggal-körömmel visszakapaszkodott és sikerült javítania a minőségen, a kiképzésen és a selejt hányadon, valamint először a cég történetében elkezdte a nemzetközi előállítást, elsősorban Japánban és Dél-Koreában.
A minőség helyreállítása létfontosságú volt, ahogy Mr. Mendello mondta. Eric Clapton például nagyon elégedett volt a munka minőségével.

Leo Fender 1991-ben meghalt 82 éves korában. 2001-ben a Weston befektetőcég bevásárolta magát tulajdonosnak, megszerezve a Fender részvényeinek 43%-át 58 millió dollárért.
Mr. Mendello szerint a legutóbbi válság sokkal keményebb volt, mint az eddigiek.
„A Fender és az egész hangszeripar elég durva gyomrost kapott” mondta „az emberek félnek vásárolni vagy csinálni valamit, aggódnak, hogy nem lesz munkájuk.”
Az iparágban sokan helyeslően fogadták, hogy a Fender megpróbál több lábra állni, beleértve az acélhúros akusztikus gitárok gyártását és forgalmazását és megállapdást köt olyan más gyártókkal, mint a Gretsch vagy a Sabian.
De fura módon a Fender legnagyobb konkurenciája saját maga lett, mégpedig a korábbi, régi Fender gitárok.Sok gitáros úgy tartja – akár helyesen, akár tévesen – hogy az ötvenes-hatvanas évek, de még a hetvenes évek Fenderjeiben is – mikor az elemzők szerint a minőség romlott – van valami különleges. Persze egy veterán Fendertől se fog egy kezdő Hendrixként megszólalni. De sok profi azt állítja, az ő szintjükön bizony számítanak ezek a különbségek és így az öreg Fenderek ára drasztikusan megugrott.

Rick Barrio Dill, a Vintage Trouble banda basszerosa majd gutaütést kapott, mikor az egyedi Fender Reissue Precision basszusát egy turnén ellopták múlt májusban. Más márka szóba se jöhetett.
„Olyan szorítást okozott a gyomromban, mintha valakim meghalt volna – teljesen a padlón voltam” emlékezett vissza a zenész.
A Twitteren közzétette, mi történt, és nem sokkal ezután a Gibson megkereste egy ajánlattal, hogy grátisz ad neki egyet. Mr. Dill azonban megvetően elutasította. Ezután a Fender is felajánlotta ezt – amire már természetesen azonnal rávette magát, mint varjú a csecsebogyóra.
„Fender folyik az ereimben” mondta.
Ezen túl egyfolytában kutatja a régi, vintage Fendereket. 1999-ben megvett egy ’69-es Tobacco Sunburst Jazz Bass-t 1200 dollárért, majd négy év múlva eladta a duplájáért. „Megint vennék egy pont ilyet, de ma már 6500-7000 dollár között kapható csak” említette.

Duff McKagan, a Guns N’ Roses és a Velvet Revolver volt basszerosa Led Zeppelinen, Aerosmith-en és Clash-en nőtt fel. Be szokott ugrani a Guitar Center helyi üzletébe a Sunset Strip-en Hollywoodban, mikor a cég még független volt és arról álmodott, hogy egyszer vesz egy Fender basszust.
„Tutira elegük lehetett már belőlem, hogy folyton odajártam” meséli Mr. McKagan. Most is azon az 1985-ös Jazz Special-on játszik, amit akkor vett, mikor a G’N’R megkötötte az első lemezszerződését.
A Fenderek elpusztíthatatlanságát saját maga próbálta ki. Egy ízben megkísérelte imitálni Paul Simonon, a Clash basszerosának „show”-ját, mikor a koncert végén szétveri a színpadon a hangszerét (Eh, te gyökér tapló! AG megj.).
„Teljes lendületet vettem és kajakra odavágtam a színpad fémpadlójához – és semmi se történt” emlékszik vissza Mr. McKagan. Nagyjából húsz próbálkozás után egy darab faszilánk levált, ez volt minden.
„Ennyi elég volt” mondta, soha nem próbálta többé szétverni a hangszerét.

Az ilyen tesztek ellenére kérdéses, hová jut a Fender. Alaposan megsínylette a válságot az európai üzletága, mely a teljes forgalom 27%-át adja és úgy tűnik, a helyzet még sokáig nem javul.

A céget a Wall Street elemzői is bírálták, amikor megvette a Kaman Music Corporationt (ők birtokolják az Ovationt, a Takamine-t, a Hamert és még egy rakat más hangszermárkát – AG megj.) 2008-ban 117 millió dollárért.
A cég, melynek KMC Music lett a neve, elég alacsony profittal dolgozik és tovább csökkentette a Fender összes nyereségét.
A cég úgy döntött, hogy nyilvánosan megvásárolhatóvá teszi a részvényeit idén márciusban, a cég értékét 396 millió dollárra téve. Ez csak aprópénznek számít a Facebook értékéhez viszonyítva, de soknak egy Fender méretű vállalathoz képest.

A bankárok és a befektetők pukkadoztak. A Fender megpróbál úgy tenni – mondták – mintha egy növekvő cég lenne, miközben az eladásai csökkentek.
„Ennek nincs semmi értelme” közölte az egyik befektetőcég elnöke.
A Wall Street-en arról suttogtak, hogy a Weston Presidio erőltette a magas árat. A Weston nem kommentálta ezt.
„Láttak egy lehetőséget és úgy gondolták, megjátsszák, hátha valaki nem figyel fel a negatív eladási trendekre” mondta a befektetőcég vezetője „a legrosszabb módját választották”.

Azok a dokumentumok, melyeket a nyilvános részvényvásárlással kapcsolatban kibocsátott a Fender, olyanokat hangsúlyoznak a várható növekedés alátámasztására, mint a piacszerzés a fejlődő országokban, például Kínában és Indiában, több licencelés és együttműködés más márkák gyártóival és stratégiai felvásárlások.

Egy másik elemző szerint a befektető bankárok nem akarnak ilyen túlértékelt ajánlatokat megkockáztatni.
„Senki nem akar úgy pofára esni, mint a Facebook” mondta.

Mr. Mendello a Fendernél nem zár ki egy későbbi újabb nyilvános vásárlást. A Fender megint meg fog vele próbálkozni, inkább előbb, mint később, mivel 237 milliót a 246 milliós hitelállományából 2014-ig vissza kell fizetni. Mr. Mendello, aki a cég részvényeinek 4.8 százalékát birtokolja, nem kívánja készpénzre váltani a tulajdonrészét, ahogy állítása szerint a cég többi részvényese sem.

„Szeretem a Fendert – a világ legjobb cége” mondja „Hosszú távra rendezkedtünk be és azt fogjuk tenni, ami jó a Fendernek.”

 

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.