Hogy gyakoroljunk?

Hogy gyakoroljunk?

Mark Knopfler az egyik példaképem gitározásban.

Bár számomra a mostani számai kicsit néha “nagypapisak”, de a gitárhangzása és a szólói még mindig jók, és kétségtelen, hogy jellegzetes, egyedi, azonnal felismerhető és egykor megújította a gitározást a finger-style játékával.

Akkoriban nagyon oda voltam érte, nyolcvanháromban, mikor még nem nagyon lehetett a magyar lemezboltokban nyugati előadókat kapni, volt egy kis magánbolt Kaposváron, ott vettem meg a Making Movies című lemezt, jó drága volt, duplája a magyar bakeliteknek. Aztán átmásoltam kazettára és megtanultam párat, először a Tunnel of Love-ot, na nem teljesen, de nagyjából, a szólóját a végén egész jól. Még most is tudom.

Igen, vannak ilyen dolgok, a kezemben maradnak, ez már nem is az észbeli képesség talán, valami homályos ösztön faragja az agytekervényekbe, ahogy az akkori bandánk nyolcvannégyes saját számának szólóját is. Több mint 20 éve nem játszottam, de biztos menne még.
Nemrég találtam egynéhány angol nyelvű gitárlecke gyűjteményt. Nagyon tanulságos volt, nem is kizárólag a gitározás szempontjából, olyan dolgokra döbbentett rám, melyek az egész életemre érvényesek, az elpazarolt időre és lehetőségekre, alapvető hibáimra.
A gitárgyakorlás – mondja – három sarokkőre épül. És ez persze igaz szinte bármire az életben, ha nem alapvető készségünk, hanem ki kell fejleszteni.

Ez a három: elszántság, önfegyelem, kitartó koncentráció.

Elszántság: ha valamit el akarunk sajátítani, késznek kell lenni rá, hogy áldozatot hozzunk érte. Világosan látni kell, mit akarunk és erős akarattal meg is tenni érte, amit kell. És nem csak kötelességből, hanem azért, mert tudjuk, hogy ez jó, ezzel többek leszünk, minden alkalommal fejlődünk. Ha nem élvezzük ezt, a muszáj-gyakorlás sose lesz olyan hatékony.
Önfegyelem: enélkül nem fog menni. Márpedig ez sose volt erős oldalam és egyre kevésbé az. Önfegyelem kell hozzá, hogy megtartsuk a rendszerességet a gyakorlásban, hogy egyetlen napot se hagyunk ki, nem számít, mennyire vagyunk fáradtak, mennyire máshoz lenne kedvünk. Pedig valójában szabadon választhatjuk meg a szabályrendszerünket, de a lényeg, hogy ragaszkodjunk hozzá és ne engedjük meg maguknak az ellazulást, semmi áron. Döntsük el, hogy minden nap akár csak egy órát töltünk gyakorlással, de akkor tegyük is meg, lehetőleg ugyanabban az időszakban. Egy idő múlva már olyan természetessé válik, hogy hiányzik, ha halasztódik.
Kitartó koncentráció: amikor gyakorlunk, teljes figyelemmel forduljunk afelé, amit csinálunk. Nem nézünk tévét, nem hallgatunk rádiót, nem kalandozunk el gondolatban. Ezt is talán tanulni kell, hogy lehet órákon át kihagyás nélkül figyelni azt, amit csinálunk. De ha elkalandozunk, már könnyebben becsúsznak a hibák és mi könnyen elsiklunk felette.
Ez tulajdonképpen nem más, mint a gyakorlás metodikája, de akkor sehol sincs az, MIT is kell gyakorolni.
Már jó ideje gondolkodom rajta, hogy kellene nekem egy tanár. Aki ösztökél és segít, aki megmutatja, mi az, amire koncentrálnom kell, milyen gyakorlatokat végezzek, és számon is kéri rajtam. Mert eleinte nekem nagyon nehéz lesz.

Edison mondott valami ilyet, hogy a zseni 1% ihlet, 99% verejték.
Talán csak pár terület volt életemben, amikor ez igazán ment, nyolcadiktól második gimiig, mikor rendszeresen jártam karateedzésekre meg utána, mikor nagyon sokat próbáltunk az együttessel és diploma előtt évben, mikor jazzkonzi előkészítőre jártam és akkoriban tényleg sokat gyakoroltam, nem véletlenül nyertünk abban az évben több fesztiválon is helyezést. És épp ez a gimi-főiskola időszak mindig az, ahová szívesen visszamennék, ha lenne időgépem. (Time Compressor Inc. Since 2320. Your future is our past!)

Jó lenne leszokni a lustaságról, a könnyebb útról, a tespedésről, a lötyögésről, az eltékozolt időről és lehetőségekről. Talán még nincs késő. Életem nagy kalandja lehetne. 🙂
Azt hiszem, valahol mindig is szerettem volna zenész lenni. Nem úgy értem, hogy abból éljek meg (bár ha meg tudnék, nem zavarna) :), hanem hogy ott legyek emberek előtt a színpadon és játsszak és élvezzem, lássam az ő arcukon is, hogy valami átsugárzik ebből beléjük, hogy átérzik, amit én, mert talán semmi más nem tud úgy hatni rám, mint a zene, és talán semmi más nem hoz ki belőlem annyit, mint a zene.

De ehhez azt talán kell nekem az a kezdőlöket, az a kis külső szúrás, ami felriaszt, még ha fáj is kicsit, de rávesz, hogy nekilóduljak.
Valami azért elindult, amikor nekiláttam a hangszerész-tanfolyamnak, de itt is érzem néha, hogy ellanyhul a lelkesedés és nem csinálok elég “házifeladatatot”, pedig ez is rengeteg gyakorlás útján válik csak készséggé, tapasztalattá.
Meg kéne találnom a gitározásban is ezt valahol, mert az, hogy naponta fél órát pengetek, csak úgy, nem hoz fejlődést, legfeljebb úgy-ahogy szintentart, bár arról lemondtam, hogy valaha is zenész legyek, de arról nem, hogy játszhassak közönség előtt, ez nagyon hiányzik.

És hogy keretes legyen az írás, zárásul, például ilyet játszanik, ez az, amit szeretek Knopfler papától 🙂

 

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.