Műhangzás vagy a jövő gitárja?

Egyik előző cikkben már kicsit elmélkedtem a digitális kontra analóg vitáról. Megemlítettem a Line6 Variax gitárokat is, vegyesnek minősítve a tapasztalataimat velük. Az az igazság, hogy kicsit el vagyok maradva ezzel. Amit én próbáltam, még az első generációs Variax volt, azóta már sokkal fejlettebb változat van piacon. Meghallgattam pár demót vele és eléggé nagy a fejlődés… igazság szerint, ha nem tudom, hogy miről is van szó, alighanem képtelen lettem volna felismerni, hogy egy Variax vagy az eredeti modellezett hangszer szólal meg.           Ha esetleg valaki nem ismerné, kicsit kalandozzunk el, mi is ez az egész modellezés és a Variax valójában. A kezdeti időkben (sőt, elég sokáig) a gitárok hangját leginkább a hangszedőik, no meg persze a fa, az nyakillesztés, a híd, a nyereg határozták meg. Ezeket lehetett mindenféle analóg jelformáló áramkörrel módosítgatni, néha elég durván is, de ettől az még az eredeti hangból származtatott hangzás maradt. Tegyünk egy kis kitérőt a szintetizátorok felé is, hogy némi párhuzamot vonhassunk, hiszen a fejlődésük hasonló és a szintik evolúciójának eredményeit hasznosították a gitároknál is. A kezdeti szintik szintén analóg áramkörökből épültek fel, különböző oszcillátorok, szűrők voltak bennük, a lényeg a feszültségvezérlés elve volt, tehát az említett építőelemek karakterisztikáját egy vezérlő feszültséggel lehetett folyamatosan változtatni, és az egységeket különböző sorrendben összekapcsolva meglehetősen sokféle hangzást lehetett létrehozni. Közös volt bennünk azonban, hogy ezek meglehetősen „mű”, mesterséges hangzások voltak, nem nagyon hasonlítottak természetes hangokra – de épp ez volt a cél. Később a digitális korszakkal ez megváltozott – a szintetizátorok már mikroprocesszorokat és chipekbe integrált hanggenerátor áramköröket kezdtek használni, a hangzást pedig digitális paraméterekkel lehetett változtatni. Mi bandánkban először a Korg Poly-800II volt a nagy dobás – ez meglehetősen egyszerű és kicsi szinti volt, de nekünk sokat jelentett. Ennek még nem volt túl sok szerkesztési lehetősége, a hangzás fő paramétereit lehetett vele állítgatni csak, de rugalmasabb konfigurációra nem volt mód. Később...

Pedál post-it

Gondolom, a digitális kontra analóg vita a gitáreffektek terén ugyanúgy megoszthatja a használókat, mint a Mac kontra PC a számítógépek esetén. Kétségtelen, hogy a digitális technika rohamosan fejlődik és amire manapság képes, arról az első digital delay-ek megjelenése idején nem is álmodtunk. Arról nem is szólva, hogy a zenekészítés és a zenehallgatás egyértelműen és túlnyomórészt már digitálisan történik, a stúdióban a keverőpultok, a high-end effektek is digitálisak, a vezérlés, utómunka leginkább számítógépen történik, a kész termék pedig már leginkább letölthető változatban jut el a közönséghez. A digitális jelfeldolgozás fizikai modellező algoritmusai lehetővé teszi, hogy szimuláljanak hangzásokat, így egy cuccban számtalan ismert és kedvelt hangszert és hangszínt meg lehet találni, anélkül, hogy az összes hozzájuk szükséges készüléket valójában be kéne szerezni. A saját beállításokat tárolni lehet és tetszőleges időben újra előhívni, ráadásul olyan effektusokat is meg lehet velük csinálni, amit az analóg eszközök korlátjai nem tesznek lehetővé. És mégis, sokan esküsznek rá, hogy a digitális kütyük hangjában mindig van valami „mű”. Visszagondolva a Line6 Variax gitár próbájakor a fele hangszín elég meggyőző volt, a másik fele viszont érezhetően kicsit mű számomra, főleg az akusztikusok. Én nem akarok ebben állást foglalni, hiszen vegyesen használom őket. Kétségtelen, hogy az alsó és a középkategóriás digitális cuccokban gyakran érezhető valami nem odavaló, ezt magam is tapasztaltam. Főleg olyankor, mikor több, különböző gyártmányú, digitális jelfeldolgozással dolgozó effektet/processzort kapcsoltam egymás után. Indokolatlan torzítások, zajok, recsegések jelentkeztek. A Digitech egyik technikusa, akinek írtam az ügyben, azt állította, hogy ez sajnos bizony előfordul ezeknél a küyüknél. Gondolom, a stúdióminőségű felszerelések már – remélhetőleg – mentesek tőle. Ezektől eltekintve kényelem és rugalmasság szempontjából egy digitális multieffekt verhetetlen, ha valakinek sokféle hangzást kell élőben is reprodukálni. Ha azonban kialakul egy jellegzetes hangzásvilág, amihez nem szükséges ezerféle különböző effekt és hangszín, alighanem jobban jár, ha egyszerűbb analóg effekteket használ a gitáros. Végül csak kilyukadok oda, ahová indultam: az analóg pedáloknál az egyik hátrány,...

Léggitár, szó szerint

Ahogy Hamlet mondja: ”Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” És tényleg. Mi indított arra valakit, hogy az ipari pneumatikus automatikát összeházasítsa egy gitárral? Ki tudja? A készülék tökéletesen értelmetlen, mint hangszer. Ellenben jól meglepően néz ki (főleg, ha valaki szereti a lila neonokkal moddolt gagyi PC/autótuning dizájnt) és érdekes látni, hogy működik. A beépített 60 pneumatikus szelep és dugattyú segítségével, amelyet egy mikrokontrolleren keresztül MIDI-ről hajtanak meg, képes némi gitárszerű hangzásra. Ráadásképpen van még három dugattyú, ami egyfajta ritmust tud csinálni hozzá, már amennyiben a pneumatikus sziszegések és kattogások annak nevezhetők. Ha behangolták volna, talán az én mesém is tovább tartott volna… 🙂 Forrás: Guitar Fail Design News TV: Clippard Demonstrates Pneumatic Guitar from UBMDeusM on...

Nyomtatott gitár

Az új technikák mindig érdekeltek. Kísérletezni jó – még ha elsőre a megszokással, józan ésszel ellentétesnek is tűnhetnek a próbálkozások. A 3D nyomtatás viharosan fejlődik, a technológia egyre inkább széles körben elérhető lesz, a minősége és lehetőségei egyre javulnak. Ha valaki esetleg nem ismerné, mi is ez, röviden úgy lehetne összefoglalni: egy olyan nyomtató, mely festék helyet kis képlékeny műanyag pöttyöket köpköd, melyek szilárd tömbbé állnak össze, mindezt nem csak egy sík felületre, mint a papíros nyomtatók, hanem egy 3D-ben mozgó fejjel. Be kell adni a 3D tervet és a nyomtató azokra a helyekre pök, ahol anyagnak kell lennie, ahol meg nem, azt kihagyja. Így persze olyan abszurd dolgok is készíthetők, ami hagyományos megmunkálással nem (a mérnökök “bennszülött” alkatrésznek nevezik az olyan, hibásan megtervezett részeket, melyek egy másik alkatrész belsejében helyezkednek el, de csak úgy kerülhetnek bele, ha ott benn készítik el őket, ami a 3D technológia előtt gyakorlatilag csak a palackok belsejében hajómodelleket építő szent őrültek kiváltsága volt). 🙂 A kezdetekben elsősorban arra használták, hogy a gyártás előtt a különböző termék kinézetét modellezzék velük megfoghatóan. A ma elérhető technológia viszont már használati termékek gyártását is lehetővé teszi, kis, akár egy darabos tételben is, hiszen itt a darabszám nem igazán befolyásolja a költséget, a gépidő és az anyagfelhasználás ugyanaz minden esetben. Itt van egyik fajtájukról egy videó: És ilyen gitárt csinált 3D nyomtatással egy új-zélandi cég, a One61:   Azért nem mondhatnám, hogy ne fogadnám fenntartásokkal a 3D nyomtatóval készült gitártestet. Mivel elég sok gitárt használtam, javítottam és ugyan még kevésnél, de az építésbe is belekóstoltam, néhány dolog miatt kételkedek kicsit. Nem tudom, mennyire ellenálló és tartós egy ilyen anyag és a belőle készült struktúra. A gitároknál – és a basszusoknál még inkább – a húrok komoly erővel feszítik az egész hangszert és ez nem csak statikus terhelés, hiszen a játék során változnak ezek az erők valamelyest. A környezet...