Gondolom, a digitális kontra analóg vita a gitáreffektek terén ugyanúgy megoszthatja a használókat, mint a Mac kontra PC a számítógépek esetén.
Kétségtelen, hogy a digitális technika rohamosan fejlődik és amire manapság képes, arról az első digital delay-ek megjelenése idején nem is álmodtunk.
Arról nem is szólva, hogy a zenekészítés és a zenehallgatás egyértelműen és túlnyomórészt már digitálisan történik, a stúdióban a keverőpultok, a high-end effektek is digitálisak, a vezérlés, utómunka leginkább számítógépen történik, a kész termék pedig már leginkább letölthető változatban jut el a közönséghez.
A digitális jelfeldolgozás fizikai modellező algoritmusai lehetővé teszi, hogy szimuláljanak hangzásokat, így egy cuccban számtalan ismert és kedvelt hangszert és hangszínt meg lehet találni, anélkül, hogy az összes hozzájuk szükséges készüléket valójában be kéne szerezni. A saját beállításokat tárolni lehet és tetszőleges időben újra előhívni, ráadásul olyan effektusokat is meg lehet velük csinálni, amit az analóg eszközök korlátjai nem tesznek lehetővé.
És mégis, sokan esküsznek rá, hogy a digitális kütyük hangjában mindig van valami „mű”. Visszagondolva a Line6 Variax gitár próbájakor a fele hangszín elég meggyőző volt, a másik fele viszont érezhetően kicsit mű számomra, főleg az akusztikusok.
Én nem akarok ebben állást foglalni, hiszen vegyesen használom őket. Kétségtelen, hogy az alsó és a középkategóriás digitális cuccokban gyakran érezhető valami nem odavaló, ezt magam is tapasztaltam. Főleg olyankor, mikor több, különböző gyártmányú, digitális jelfeldolgozással dolgozó effektet/processzort kapcsoltam egymás után. Indokolatlan torzítások, zajok, recsegések jelentkeztek. A Digitech egyik technikusa, akinek írtam az ügyben, azt állította, hogy ez sajnos bizony előfordul ezeknél a küyüknél. Gondolom, a stúdióminőségű felszerelések már – remélhetőleg – mentesek tőle.
Ezektől eltekintve kényelem és rugalmasság szempontjából egy digitális multieffekt verhetetlen, ha valakinek sokféle hangzást kell élőben is reprodukálni. Ha azonban kialakul egy jellegzetes hangzásvilág, amihez nem szükséges ezerféle különböző effekt és hangszín, alighanem jobban jár, ha egyszerűbb analóg effekteket használ a gitáros.
Végül csak kilyukadok oda, ahová indultam: az analóg pedáloknál az egyik hátrány, hogy a zenésznek meg kell jegyeznie a beállításokat. “Az semmi”, legyinthetünk rá.
De várjunk csak… van mondjuk 3-4 pedál, mindegyiken 3-4 szabályzó. És néha már kicsit máshová tekerve se hozza épp azt a hangzást, amit előzőleg eltaláltunk… mindezt egy koncerten, ahol nincs sok idő a számok közt vacakolni vele…
Ezt felismerve kezdte el készíteni a Pedal Labels azt a kis „puskát”, amit ráragaszthatsz a pedálodra és bejelölheted rajta, milyen állásban kell lenniük a forgatógomboknak. A címkék többféle potméter-kiosztáshoz készülnek és öntapadósak, könnyen ráragasztható, de könnyen le is szedhető.
Az ötlet jó, a kivitelezés profi – de megér ez 2000 Ft-ot?
Emlékszem, mikor még diákként aktívan zenéltem, nálam is probléma volt, elsősorban a Carlsbro Analog Delay beállítása. Akkor azt találtam ki, hogy csíkokat vágtam le papírból, melyeken kivágtam a potméterek számára kerek nyílásokat és ezeket rá lehetett helyezni a fedőlapra, a potitetők épp kilógtak. A különböző számok címeit és a hozzá tartozó beállításokat a papírra jelöltem, és a számok lejátszási sorrendjében rátettem. Mikor át kellett állítanom, csak levettem a legfelsőt és beállítottam a következőre. Ezt bárki megteheti a sajátjáhozl és még fizetni se kell érte, ráadásul annyi beállításhoz, amennyihez csak akarja. 🙂
Leave a Reply