Gitárfa
A gitárok alapvetően fából készülnek. Ez jó, mert a fa nemes anyag, a fa élő anyag (még a kivágása után is), a fával élvezet dolgozni, még ha gyakran kihívás is, a fa szép, a fával a hangot sokban befolyásolhatom… és még sorolhatnám. Nincs is jobb, mint figyelni, ahogy a véső finom nyomására hajszálvékony forgács kunkorodik fel, beszívni a fa illatát, az egyre finomabb csiszolás után érezni a fa kellemes simaságát. A fa egy szentség a hangszerésznek.
De… a fa kényes, mert az időjárás változásaival változik ő is, a fa állhatatlan, mivel természetes anyag lévén nincs két egyforma, a fa érzékeny és könnyen sérül. Mivel nem mondhatni, hogy felelősen használtuk fel, egyre kevesebb is van belőle. Láthatjuk, számtalan előnye és csodálatos tulajdonsága mellett vannak komoly hátrányai is.
A gitárkészítésben régtől fogva keresték az olyan anyagokat, melyek kiválthatják, helyettesíthetik a fát. Ez mostanáig csak többé-kevésbé sikerült, néhány hi-tech gyártó kivételével inkább csak elvetélt kísérletek voltak. Úgy gondoltam, szentelek majd egy cikket a nem fából készült gitároknak, de rájöttem, annak ellenére, hogy elég ritkák, egy cikkben nem lehet megfelelően bemutatni őket. Ezért indítok egy újabb sorozatot az alternatív gitáranyagokról.
Karbonutánzatű matrica
A karbonként ismert anyag nagyon sokoldalú, hi-tech termék. Használják az autóknál, bicikliknél, repülőknél, elsősorban a komoly igénybevételnek kitett, ugyanakkor könnyű szerkezetnél. Angolban „graphite” néven emlegetik, talán a legismertebb a Steinberger-féle eredeti „puska” alakú gitár, ami teljesen ebből az anyagból készült.
Nálunk a köztudatban leginkább a képen is látható “sztrítrészer” stílusú autók gagyi, olcsó, maticázott utánzataiból vált ismertté.
Mi is ez? Egy úgynevezett kompozit anyag, amiben több, eltérő tulajdonságú anyag hasznos jellemzője egyesül, magyarul szénszálas kompozitnak is nevezik. Nagyon leegyszerűsítve szövetszerű szálakat ágyaznak műgyantába, többnyire epoxiba.
Előnye a rendkívül jó fajlagos szilárdság és sűrűség és hogy kiválóan tűri a környezeti hatásokat (hőmérséklet, páratartalom), megfelelő technológiával folyamatosan egyforma minőségben gyártható, a szerkezete egységes. Látható, hogy ideális anyag lehetne gitárgyártáshoz, hiszen tartalmaz természetes, rostszerű elemeket, mint a fa, ugyanakkor mentes annak szinte minden negatív tulajdonságától.
Hátránya, hogy a technológia, ami szükséges hozzá, bonyolultabb, mint a hagyományos gitárgyártásé, de elsősorban az ára, mert ez még mindig jóval magasabb, így gátolja a terjedését.
Szénszálas anyag mikroszkópikus képe
Dr. John A. Decker, Jr., a Rainsong "atyja"
Dr. John A. Decker, Jr., a Rainsong kiötlője („civilben” kétdiplomás MIT-n végzett repülőmérnök és ráadásul a Cambridge University-n még egy doktorátust is szerzett fizikából és számtalan egyéb jártassága van az űrtechnológiáktól a napenergiáig), egy ízben a festői, már-már giccses Maui szigetén részt vett egy esküvőn, ahol egy hirtelen jött nyári zápor áztatta el a társaságot. John maga is klasszikus gitáros és nagyon jól átérezte az esküvői zenész dilemmáját: vonuljon fedél alá és hagyja ott a násznépet, hogy drága gitárját óvja, vagy teljesítse, amire szerződött és folytassa a zenélést, megkockáztatva, hogy a drága és szívének kedves hangszere elázik és komoly károkat tesz benne a nedvesség.
John fejébe szöget ütött a gondolat, hogy lehetne olyan jó minőségű gitárt gyártani, ami ellenáll az időjárás viszontagságainak. Ő ugyan semmit nem tudott a gitárgyártásról, de ilyen tudásháttérrel ez nem volt olyan nagy hátrány, nekiállt hát összeverbuválni egy csapatot, akivel megoldják a problémát. Először is kerített egy hangszerészmestert, Señor Lorenzo Pimentelt, aki azt mondta, „Rendben, elég dilis ötlet, de vágjunk bele!” – később bevallotta, egy percig se hitt a dolog sikerében…
Utána egy fogadáson találkozott Chris Halford-dal akiről tudta, hogy dolgozik kompozit anyagokkal és megkérdezte, tud-e valakit, aki segíthetne neki a dologban – Chris maga vállalkozott rá. Kisméretű mintákat készített különböző technológiákkal, amiket Señor Pimentel a „tap toning” technikával ellenőrzött, alkalmas lehet-e gitár alapanyagnak.
Ez az a technika, mikor az egyik kezünkkel két ujjal lazán megfogjuk a gitárnak való fa egyik szélét, majd a fülönkhöz tartva a másik kézzel megkoppintjuk párszor és figyeljük a zengését, rezonanciáját – alapvető hangszerész technika a gitárfák ellenőrzésére, egy gyakorlott hangszerész sok mindent meghall belőle, minden fának más-más hangja van.
Itt egy nagyon szemléletes példa, mit is lehet hallani.
A legjobbnak tűnő darabokból gitár fedlapok készültek, melyet John a Maui bolhapiacán vásárolt gitártestekre helyezett próbaképpen. A tesztek után hamarosan kihullottak a rostán a gyengébbek és csapat ezután már csak a szénszálas erősítésű anyagokra koncentrált, az egyirányúra éppúgy, mint a keresztszövésűre.
A korábbi próbálkozások ezzel a technológiával azon buktak el, hogy az így készített anyagok nagyon „konzervdoboz” hangúak voltak, kongó, éles, bádogszerű hangzással. A csapat nekiállt keresni valamit, hogy mérsékeljék a szénszálas anyag ezt a hátrányát – és az aramid nevű műanyagban megtalálták (ez tulajdonképpen a kevlár alapanyaga is). Ez sikeresen tompította, sokkal melegebb fa-szerűbb hangzássá alakította a rezonanciáit.
Rainsong szénszálas gitár
Ezután hosszas kísérletezés következett, hogy megtalálják a legkedvezőbb arányt a szénszál, epoxi és aramid közt. A Rainsong Señor Pimentel terveire alapozva kezdett gitárt készíteni, a mester egy nap még a titkosnak számító, saját fejlesztésű merevítőrendszerét is felskiccelte egy barna papírzacskóra nekik ( a zacskó kitüntetett helyet foglal el a cég archívumában).
Most már csak az az ember kellett, aki konkrétan elkészíti a megtervezett mintahangszereket. Decker meg is találta egy kaliforniai szörf- és vitorláskészítőben, aki érdekelt az új kihívás.
Eleinte John Decker volt az összekötő kapocs, ide-oda ingázott Maui és Kalifornia közt (szegény ember, micsoda vacak helyekre járkált – AG megj.) :).
Miután több kudarc érte a csapatot, hajlamosak lettek volna inkább fa elemekkel kiegészítve készíteni a hangszert, de John nem hagyta, mindenképpen véghez akarta vinni elképzelését a teljes egészében kompozit gitárról. Lépésről-lépésre, rengeteg kézi munkával, finomhangolással, kísérletezéssel továbbfejlesztették a konstrukciót.
Öt év kutatás és fejlesztés után végül John a NAMM kiállításra vitte az új hangszert, mely Amerika legrangosabb hangszerbemutatója. Nem volt igazán pozitív élménye eleinte.
„Pfúj, egy műanyag gitár” mutogattak rá ujjal az emberek és nagyívben, undorral elkerülték, mintha Ebola vírussal lennének megfertőzve. De voltak néhányan, akik megálltak nézelődni, majd elmesélték a saját szomorú történetüket, hogy károsodott a gitárjuk a környezeti körülmények változásai miatt és biztatták, hogy tartson ki, dolgozzon tovább, hátha tud olyat csinálni, ami jól is szól.
John elismerte, hogy a kezdeti gitárok elég „terepkivitelűnek” tűntek, de ahogy finomítottak a technológián, egyre tetszetősebb és színesebb felületeket tudtak kihozni.
Egy kék színű Jumbo méretű Rainsong
Rainsong Classic
A kutatás-fejlesztés évei után végre a gyártás megkezdődhetett. Az előző fázis működött úgy is, hogy három különböző helyen végezték a munkát, de a komolyabb termeléshez már le kellett telepedni. Osztottak-szoroztak és végül Maui mellett döntöttek. Tíz évnyi munka után végül 1995-ben felavatták a Rainsong első üzemét, majd 2 év múlva megkétszerezték a gyár területét.
Jelenleg már sok új technológiával készülnek a gitárjaik, melyek elismerést vívtak ki a gitárosok közt, strapabíróságuk utolérhetetlen, hangjuk pedig – hmm, mondjuk mindenképpen egyedi, de rossznak semmiképp se mondható, még ha nem is a hagyományos.
A fedlap speciális irányított rétegzési technikával készül, ami lehetővé tette, hogy teljesen elhagyják a merevítőket, így a fedlap könnyebbé vált, merevsége pedig teljesen homogén, ezzel jelentősen fokozva a gitár hangerejét és hangzásának kiegyensúlyozottságát. A repedés, felpúposodás, deformálódás ismeretlen jelenség.
A nyak szintén karbon, mégpedig egybeöntött, homogén darab, a fogólappal együtt. Ez hasonló kvalitásokkal bír, mint a fedlap, nincs szükség nyakbeállításra igazán, nem görbül, nem vetemedik, pedig kényelmesen vékony, a húrmagasság pedig olyan alacsony, amilyen csak lehetséges egy gitáron. Nyakállító pálca nincs is mindben, amibe tettek, azokba csak az egyedi igények miatt, hogy személyre lehessen szabni a beállítást.
A felületen nem alkalmaznak festést, mivel a karbonszálas anyag nagyon vagányul néz ki önmagában, csak átlátszó lakrétegekkel vonják be és polírozzák.
Az egyes elemek kötése olyan űrtechnológiás módszerekkel történik, melyek a faragasztásnál szilárdabb és homogénebb illeszkedést hoznak létre.
Az alkalmazott alkatrészek is minőségiek, Fishman elektronika, Gotoh-kulcsok, GraphTech nyereg és húrláb.
Nem csoda, hogy élettartam-garanciát adnak minden hangszerükre.
Az áruk nem kevés, de tekintve a speciális tulajdonságaikat, érhető: 1400-2500 dollár közt mozog, modelltől függően.
A hangjuk pedig itt hallható. Nekem kicsit hiányoznak a basszusok, de a Youtube videó nem egy hi-fi minőség, tudjuk. Az viszont érezhető, hogy tényleg hangerőben nincs vele gond.
 |
Az igazi menő ajándék gitárosoknak: AMULETTA nyaklánc kézműves pengető medállal! |
Jó cikk 🙂 Mi is gondolkodtunk már valami hasonlón (de azért más). Jó tudni hogy z aramid puhítja a hangot (csak épp gyémánt élű olló kell hozzá). Viszont nem tudom hogy ma rossz lábbal ébredtem, vagy ezek más videók de nekem emlékeim szerint sokkal élettelenebb művebb hang maradt meg a fejemben. A nyakat azért kíváncsi lennék hogy készítik pontosan.