Nemrég egy nagyon fontos információkat közlő cikk jelent meg arról, milyen szabályok vonatkoznak a Gitárshopon ezentúl az apróhirdetésekben szereplő hangszerek eredeti, illetve másolat/replika megjelölésére, hogy megállítsák a sajnos nem ritkán tudatosan, néha pedig jóhiszeműen hirdetett nem legális másolatok forgalmazását. A lépés szükséges és teljes mértékben korrekt volt: érthetően, egyszerűen, a szabályok idézésével világosan kijelölte a határokat.
Ennek ellenére – ahogy persze várható volt – rendkívül hosszú vitát generált, amelyben engem inkább az elméleti jogi háttér tisztázása és konkrét speciális esetekben történő alkalmazása foglalkoztatott, ami sokak szerint csak szócséplés vagy szőrszálhasogatás.
Én viszont szeretem ezt a témát is több szempontból átgondolva, hiteles és szakszerű források alapján, nem pedig az emberek fejében elterjedt tévhitekre és félinformációkra alapozva megközelíteni, ezért mindenképpen szükségét éreztem, hogy hozzátegyek az ott olvasott gyakran eléggé felületes és nem ritkán téves véleményekhez.
Írásomban nem szándékozom ezt a vitát folytatni vagy bármilyen módon a GS szabályozását megkérdőjelezni, mivel azzal teljesen egyetértek, de szerintem alkalmat ad arra, hogy néhány ehhez kötődő gitáros témába megpróbáljak kicsit elmélyedni – remélem, ezt majd többen találják érdekesnek és hasznosnak.Jogi végzettség híján interneten fellelhető forrásokból a saját értelmezésemben fogok válogatni, előfordulhat, hogy jogilag nem teljesen szakszerű, amit írok és néha nem fogom a helyénvaló magyar jogi szakszavakat használni, főleg, mert alapvetően angol nyelvű forrásokat olvasok. Tudom, ez kissé ellentmond a pár bekezdéssel előtti szándéknak, de úgy értendő, hogy annak ellenére, hogy maximálisan alapos utánajárással és átgondolással írtam, előfordulhat ilyesmi.
Először is tisztázni kéne, milyen védelmek léteznek a cégek számára, melyekkel arculatukat, hírnevüket, innovációikat, designjaikat óvhatják: a három kategória a copyright (szerzői jogvédelem), a trademark/service mark (kereskedelmi védjegy) és a patent (szabadalom). Ezek nagyon sokban különböznek egymástól és pár dologban hasonlítanak.
A copyright a szellemi alkotásra vonatkozó szerzői jog. Ezt nem kell kérelmezni, ez a szellemi produktum megszületésekor automatikusan jár, ingyenes, feltétele csupán, hogy az alkotás eredetinek minősüljön, azaz ne legyen egy másik alkotás másolata. A szerző jog általában valamilyen kreatív folyamat eredményét illeti, mint a szöveges tartalom, szoftver, zene, vizuális terv, szobor, stb. Ez a védelem kizárólagosságot nyújt az alkotás tulajdonlásában, felhasználásban, ingyenesen illeti meg az alkotót és annak élete végig és még utána 70 évig tart, viszont nem kötődik országhoz. A copyright-ot is lehet – és érdemes – regisztrálni, ennek díja minimális és az eljárás csupán formális (az USA-ban legalábbis…). A gitárokkal kapcsolatban tehát a copyright nem jön szóba – legfeljebb a rajta játszott zenére.
A szabadalom (és a gitárok esetében leginkább az ún. design patent ez, mely a vizuális karaktert védi, de ha nem csak formai megoldás, hanem műszaki újítást/technológiát is tartalmaz, akkor utility patent-ről beszélünk) oltalmat jelent, amennyiben a szabadalmaztatott design/szerkezet/technológia újításnak fogadható el (olyan lényegi megoldás, amit korábban még nem alkalmaztak), valamire használhatónak kell lenni és nem lehet magától értetődő (azaz egy szakember újszerűnek és jelentősnek értékelje). Ha ezeket a követelményeket teljesíti, akkor időben és térben korlátozva a szabadalom tulajdonosa részére biztosítják a kizárólagos tulajdonjogot. A szabadalom pénzbeli értékkel is mérhető, ezért adásvétel tárgyát képezheti, illetve olyan tranzakcióban használható, mint a jelzálog, apport, licencelés, stb.
A szabadalom a kérelem szigorú elbírálása után kapható, melyhez be kell nyújtani a részletes leírást és ábrákat, hihetően megindokolva az újszerűséget, eredetisége és hasznosságot, no és persze díjat kell fizetni érte, hatálya arra az országra korlátozódik, melyben a szabadalmi hivatal elfogadta a kérelmet és országonként változó, de korlátozott időre, az USA-ban és hazánkban is ez 20 év.
(Tehát ha egy gitárgyártó nem szabadalmaztatta Magyarországon a termékét, csak Amerikában, akkor erre a szabadalomra hazánkban nem hivatkozhat, továbbá akkor sem, ha ugyan megtette, de lejárt a 20 év.)
A védjegy egyfajta azonosító az üzleti életben, mely lehet egy szó, szlogen, szimbólum, motívum, név vagy vizuális elem és lehetővé teszi, hogy általa egyértelműen felismerhető legyen a forrása, azaz a védjegyhez tartozó cég, de nem kell semmi funkcióval rendelkeznie.
Az USA-ban a védjegy létezésének nem feltétele a regisztrációja, egyszerűen csak a használatával és a TM jelzéssel kinyilváníthatja a cég, hogy védjegyként használ valamit, míg a védjegy bejegyzési eljárás le nem zárul. A védjegy bejegyzése azonban további előnyökkel jár: lehetővé teszi jogi eljárás megindítását a védjegybitorlás ellen – és jól is teszi, ha nem hagyja magát -, használható lesz a bejegyzett védjegy „R” betűje, és alapot képez a nemzetközi bejegyzésekhez – ugyanis a szabadalomhoz hasonlóan ez is országspecifikus. Azaz ha egy gitárgyár a védjegyét csak az USA-ban regisztrálta, akkor itthon nem indíthatnak eljárást, ha valakiről azt gondolják, jogtalanul használja.
A védjegy bejegyzésének elég jelentős költsége van és az eljárás hosszan elhúzódhat, mert alaposan megvizsgálják, nem sérthet-e más védettségeket, melyek hasonló cégek védjegyei és a védelmet időnként meg kell újítani, amiért persze szintén fizetnek a védjegytulajdonosok.
Ennyit az általánosságról, nézzünk pár konkrét gitáros alkalmazást. Mint az közismert, Leo Fender első valódi elektromos gitárja Broadcaster néven került a piacra.
Azonban hamarosan egy levél érkezett a Gretsch cégtől, hogy ej, mi a kő, tyúkanyó, kend a mi védjegyünket használja itt bent? Bizony, van nekünk egy Broadkaster nevű dobszerkónk, amely név le van védve, ugyan nevezzétek már át azt a gitárt íziben! Leo mester meg vállat vont és azt mondta, hát jó. És a Broadcasterek utána lekapart névvel kerültek forgalomba egy rövid ideig, amíg elkészült az új név, a Telecaster. Ezek a leszedett nevű gitárok később Nocaster néven vonultak be a köztudatba és ritkaságuk miatt komoly gyűjtői értékkel bírnak (és mennyivel könnyebb hamisítani, mint amin név van!).
Később a CBS korszakban a „STRATOCASTER”, „STRAT” szavak és jól ismert „F” betű is bejegyzett védjegye lett a Fendernek.
Az első „design szabadalom” érdekes módon a Precision basszus formájára adott védelmet 1952-ben, míg 1960-ban a Jazzmaster típusra jött ki, ennek újszerű íveit, lekerekítéseit, ergonomikusabb formáját szabadalmaztatta Leo Fender.
Ugyanakkor a közhiedelmekkel ellentétben, a Fendernek nincs védjegyoltalma a Tele, a Strat és a P-bass formájára!
A Gibsonnál a fejformák és bizonyos gitárformák is bejegyzett védjegyek, ahogy a harang formájú takarólap a nyakpálca állító fölött, de például a Les Paul test kontúrjait 1993-ban védették csak le – amúgy érdekes, hogy vajon mikor használnak védjegyet és mikor design szabadalmat és miért?
A PRS a fejformát és a madaras berakást védette le.
A Rickenbacker azon kevés cégek közt van mely már elég régóta sikeresen védette le a fej, a test, a pickupok, a logós dekorlemez, a koptató és egyéb részletek designját, ráadásul igen nyomulós stílusban, aktívan figyeli a piacot és lecsap minden feltűnő másolatra.
Alapvetően a cégek a hőskorban meglehetősen sokáig nem foglalkoztak azzal, vajon ki és hogy másolja a hangszereiket. Lehet, hogy egyfajta elismerésnek tekintették (hiszen csak azt érdemes másolni, ami értékes), meg akkoriban ezek nem igazán veszélyeztették az érdekeiket, mivel általában egy-két szinttel alacsonyabb ligában játszottak minőségben és árban – így sokáig szemet hunytak még a nyilvánvaló szabálysértések felett is.
Az első csata a hatvanas években indult, a Gibson Firebird formája miatt. No és ki volt az, aki úgy érezte, hogy ez őt másolja? Bizony, a Fender! Perre nem került sor, csak némi jogászi fenyegetőzésre levélváltásban, igazából sok esélye nem volt a Fendernek, hiszen a Jazzmaster sérelmére elkövetett másolás vádját könnyedén háríthatta volna a Gibson, a hasonlóság csak felületes volt. Ennek ellenére meghátráltak és áttervezték az eredeti Firebird-öt.
Később volt pár másik:
A gitáros szabadalmi perekkel kapcsolatos cikkemben már említettem a Gibson kontra PRS csatát: a PRS Singlecut nevű – amúgy legnagyobb forgalmat produkáló – gitárjának gyártását és árusítását akarta a Gibson leállítatni bírósági döntéssel, arra hivatkozva, hogy a Les Paul alakjának védjegyét sérti és helyrehozhatatlan károkat okoz a Gibsonnak azzal, hogy a vásárlók összetéveszthetik az ő hangszerükkel, ezért nem azt veszik meg, holott Les Pault akartak…
Az érvelés két lábra is sántít: egyrészt a két gitár hasonlít ugyan, de szemmel láthatólag más a kivágás formája és a fejforma is. Még aki nem ért a gitárokhoz, az is néhány másodperc alatt rájön, hogy a Singlecut nem azonos a Les Paul-lal. Az biztos, hogy egy vásárlás során csak egy totál idióta tudja összekeverni a kettőt. Másrészt léteztek-léteznek ennél sokkal pontosabb Les Paul replikák – azoknak miért nem ment utána?
De ne feledjük, Amerikában vagyunk, ahol az idióták büszkén perelhetnek a hülyeségük miatt, ahol az autók tükrére ráírják, hogy „a tükörben a tárgyak kisebbnek tűnnek a valóságosnál”, a hangfalra pedig, hogy „lehet, hogy a rendezvény alatt nagyon hangos lesz” és még a .357-es Magnum revolver csövén is ott a belenyomott felirat „olvasd el a kézikönyvet használat előtt”…
Nem csoda hát, hogy első körben a helyi bíróság helyt adott a Gibson keresetének és a PRS-nek le kellett állítani a Singlecut eladását, ami eléggé érzékenyen érintette. Azonban a legfelső bíróság éppen ellenkező döntésével egy évvel később helyreállította a józan ész diadalát az idiotizmus fölött, mivel nem találta megalapozottnak, hogy a vevő összekeverheti a két hangszert.
A Singlecut azóta is töretlenül népszerű.
Fender kontra Bienstock (PDF) esetben 2003-ban a Fender megpróbálta levédetni a Strat, Tele, P-Bass formákat védjegyként, a másik fél, egy zenei ügyekkel foglalkozó zenész-ügyvéd által képviselt hangszerész-konzorcium ellenében. Hat év harc után a bíróság elutasította a Fender kérését, arra hivatkozva, hogy „túl késő, ha már 30 évig hagyták, hogy mások is jöjjenek ezekkel a formákkal, a kontúrok már túlzottan is általánossá váltak”.
És akkor jöjjön a híres „lawsuit” gitár! Az angol szó peres eljárást, keresetet jelent, esetünkben a nagy nevű amerikai gyártók úgy érezték, a japán gyártók lemásolják a hangszereiket és ezzel az ő bevételeiket csökkentik, ezért bírósághoz fordultak, hogy ezt leállítsák, illetve korlátozzák. Dióhéjban ennyi, de mindjárt részletezem pontosabban.
A történelmi előzmény: az ötvenes-hatvanas évek zenei meglódulása, a rockandroll világméretű hódítása és az elektromos gitárok hallatlanul népszerűvé válása után a hetvenes-nyolcvanas évekre éppen hullámvölgybe került a két legismertebb gyártó: a Gibson és a Fender is.
A Fendernél a CBS , a Gibsonnál a Norlin-tulajdonlás nyomta rá a bélyegét a korszakra. Mindkét esetben az elhibázott menedzselés költségtakarékossági intézkedési idéztek elő elsősorban minőségromlás, illetve olyan műszaki változások bevezetése történt, melyeket a piac nem, vagy csak ímmel-ámmal fogadott el.
A CBS korszak Fenderjeinél a minőség hullámzó volt, a bevezetett 3 csavaros nyakrögzítés (ami egyébként műszakilag egyáltalán nem lenne rosszabb a négy csavarosnál, ha jól meg van csinálva, vannak egycsavaros nyakrögzítések is) és Micro-Tilt rendszer a konzervatív gitárosnépben megütközést keltett és ez meglátszott az eladásokban is, ráadásul az átszervezések és a munkások gyakori váltogatása, meg az ellenőrzés lazasága miatt ez a valamivel nagyobb pontosságot igénylő megoldás éppen hogy gyakran kevésbé precízen készült el. Kezdett kialakulni az 50-es, 60-as évek „igazi” gitárjainak mítosza, míg az akkoriban gyártott gitárok renoméja sokat romlott.
Gibsonéknál a Norlin éra 1969-cel vette kezdetét és kapásból a költséglefaragás vált a fő szervezési elvvé. A gyártás egy részét áthelyezték Nashville-be, ahol a szabványosabb modellek készültek, míg Kalamazoo a kis szériás és egyedi hangszereket gyártottak továbbra is – egy ideig. Szigorú, bürokratikus döntéshozó rendszert vezettek be, ami megölte a kezdeményezőkészséget. Később ’83-ban az utóbbi patinás gyárat be is zárták.
A gitárokhoz olcsóbb, kisebb (és nehezebb) mahagóni tömböket vásároltak, melyekből már több darab kellett az összeállításhoz. Ekkoriban terjedt el az ún. „pancake”, vagy rakott palacsinta eljárás, melyben több réteg fát lamináltak össze, eltérő száliránnyal, gyakran több réteg juhart használva, ami ugye szintén nehéz.
A Norlin korszakra jellemző az amúgy se könnyű Les Paul gitárok súlyának növekedése, ami persze nem volt pozitív, a szendvicsszerkezetű laminált testtel kapcsolatban is szaporodtak a kritikák, hogy nem igazán jól rezonál. Ezt a fajta eljárást meg is szüntették ’73-ban, mert ráadásul a laminálás találkozási vonalán a fa zsugorodása miatt időnként látható szétválás alakult ki.
Hagyjuk azonban most itt Amerikát és ugorjunk át a történet másik főszereplőjéhez Japánba.
Matjushirou Hoshino az ezredfordulón megalapította saját cégét, mely az 1910-es évektől hangszereket is árult. A harmincas évek gitármániája a japán zenészeket is elkapta, jó üzletnek látszott a gitárgyártás- és forgalmazás. Egy régi spanyol hangszerkészítőtől, Salvador Ibáñez hangszereivel kezdték, aztán mikor a spanyol polgárháborúban a valencia műhelyt lerombolták, a Hoshino cég maga kezdte el használni a nevet a harmincas évektől saját gyártású hangszereire: ma Ibanez néven a legnagyobb gyártók közt találjuk. De vissza a gyökerekhez: a 2. világháború őket is szinte földbe döngölte, sokára sikerült magukra találni ismét, de az ötvenes évekre megint felfutottak a Hoshino eladásai. ’57-től megfigyelve a hazai és nemzetközi trendeket, elektromos gitárokat is kezdtek árulni, melyet különböző japán gyártóktól szereztek be, ezeket exportálták különböző amerikai és angol cégeknek, sokféle kereskedői márkanévvel ellátva.
A Hoshino/Ibanez fő beszállítójáva hamarosan a Fuji Gen Gakki vált (egyik legjobb japán OEM gyártó, mára önállóan a saját FGN név alatt is árulnak csúcsminőségű hangszereket).
Talán az se közismert, hogy bár az Ibaneznek jó oka lehetett a sztárolt amerikai gitárok másolására, hiszen ezek jóval kelendőbbek, nem kizárólag a saját szándékuk miatt kezdtek egyre Gibsonosabb-Fenderesebb jegyeket felvenni a hangszereik – éppen az amerikai és brit export-import partnereiktől jött az igény és késztetés, hogy ilyeneket vennének!
És most egy ugrással ismét Amerikába találjuk magunkat: az Ibanez fő üzleti partnere az USA-ban Harry Rosenbloom volt, a Medley Music hangszerkereskedés tulajdonosa egy Pennsylvania melletti kisebb városban. Ő a többi korabeli hangszerüzlethez hasonlóan nem csak a híres márkákat forgalmazta, hanem külföldről importált hangszereket (Japánból és Európából), de saját Elger (gyerekei, Ellen és Gershon nevéből) márkaneve alatt kínált helyben készült akusztikus gitárokat is. Rosenbloom és a Hoshino első együttműködése 1959-re datálódik, ettől kezdve folyamatosan szállítottak nekik dobokat és gitárokat. A japán cég hamar felismerte, milyen kiváló lehetőséget jelent ez jobban megvetnie a lábát a meglehetősen ígéretes amerikai piacon. Tíz évvel az első szállítások után a Hoshino többet akart, mint csak beszállítónak lenni: saját Ibanez disztribúciót szeretett volna alapítani az USA-ban, hogy nagyobb befolyása legyen a forgalmazásra, felvehesse a versenyt a helyi disztribútorokkal és persze növelje a profitot ezzel.
Az Elger megbízható partnerként jó választásnak tűnt. 1972-ben személyes találkozókat követően az Ibanez bejegyzett védjeggyé vált Amerikában és hivatalosan is megállapodtak a Hoshino/Elger partneri viszonyról, a két cég együtt kezdett promóciós kampányba, hogy az Ibanez gitárokat megismertesse a dealerekkel. Lassú, szívós utazgatós munkával kialakítottak egy viszonteladói hálózatot.
Erre az évre már a japán gyár tiszteletet parancsoló kollekciót kínált a Gibson másolatokból, a fő különbség az volt, hogy az ő „Gibsonjaik” csavarozott nyakúak voltak. Volt még pár Telecaster, Gretsch és Dan Armstrong másolatuk is.
Ezek a gitárok eleinte jól sikerült, de könnyen felismerhető apróbb hibákkal készült klónok voltak, például a fogólap vége a test fölött lekerekítve végződött, szemben az eredeti szögletességével. Az Elger felhívta a figyelmet ezekre az apró hiányosságokra, így a következő szériákban már sokkal nagyobb pontosságú másolatak készültek, melyek ára jóval alatta volt az eredetiének. Az amerikai partnercég végezte a beállításokat és folyamosan figyelte a minőséget és pontosságot, visszajelzéseket és javaslatokat küldve a japánoknak. Az egyik gyenge pont a pickupok minősége volt, melyek messze voltak a megszokott Gibson minőségtől és hangzástól az első sorozatokon. Ettől eltekintve az ár/érték arányt kiválónak értékelték, mivel a Les Paul árának harmada alatt meg lehetett venni.
1974-ben Rosenbloom kiszállt az Elger-ből, eladva részvényeit a Hoshino-nak, amely így egyedüli tulajdonossá vált. Ahogy teltek az évek, az Ibanez replikák egyre jobbak lettek, miközben a már említett zuhanás játszódott le a nagy neveknél, így az ötvenes évek „vintage” gitárjainak legendája egyre erősödött, ezt természetesen meglovagolta az Ibanez is, nagy sikerrel kiadva a Flying V másolatokat, a híres kétnyakú 12+6 húros SG-t, majd később az Explorer, a Firebird és tulajdonképpen a teljes Gibson palettát.
1974 áprilisában a Norlin/Gibson jogászai beadtak egy igényt „design for pig head profile” védjegyre. Igen, disznófej…nemröhög! Valaki elgépelte, az ügyvédek meg nem értettek a gitárhoz, de később persze kijavították „peg head”-re. 🙂 A védjegyet csak 1975 szeptemberében jegyezték be a jól ismert „nyitott könyv” avagy „bajusz” formájú fejkontúrra, mely az egyetlen ilyen jellegű oltalommá vált a cég gitárjainak alakjára. Valószínűleg ezután valamilyen módon figyelmeztették az Elgert, hogy álljanak le ezzel.
1976-ban a helyzet már annyira közel állt az összetűzéshez, hogy az Elger/Ibanez eldöntötte, a következő szériáknál már meg fogják változtatni a fej formáját, de még a futó sorozatok és a katalógusok továbbra is a „bajusszal” jöttek.
A Gibson/Norlin bedühödött (amit amúgy az Elgernél jóleső kárörömmel konstatáltak egyesek). 1976 június 28-án a szövetségi bírósághoz az Elger ellen benyújtott keresetében a Gibson kérte a másolatok importjának leállítását, mivel a fejforma védjegyoltalmát sérti. Na, ez volt a híres „lawsuit” tulajdonképpen.
Természetesen az Elger nem akart bíróságra járkálni és amúgy is már eldöntötték a változtatást: peren kívüli megegyezés született, hogy ezentúl más fejformákkal készülnek az Ibanezek, Gibson modellneveket és számokat semmilyen formában nem használják majd. A keresetet 1978 elején lezárták.
Ez persze az Ibanez számára felvette, hogy a másolatok gyártásával egyre inkább számolnia kell hasonló helyzetekkel, ezért azt a stratégiai döntést hozták, hogy nagy erőkkel el kell kezdeni a saját eredeti designok fejlesztését. Mint ma láthatjuk, jól csinálták.
Ennyi a konkrét történet, ami a „lawsuit” gitár elnevezés eredetét hordozza.
De a korszak japán gyártói közül természetesen nem csak az Ibanez (illetve a Fujigen valójban), hanem néhány másik cég is gyártott hasonlóan kiváló Gibson, Fender, Rickenbacker, stb. másolatokat. Az Electra és Aria (Matsumoko), a Tokai, a Fernandes/Burny és a Greco szintén figyelemre méltó másolatok voltak. Állítólag a Burny Les Paul másolatok a legjobb replikák.
Tehát a valódi „lawsuit” gitár a hetvenes években az amerikai ismert gitárok nagy pontosságú másolataként készült, Ibanez által szállított, jó minőségű hangszereket jelenti. Pont. Tágabb értelemben még a fent említett, hasonlóan jó replikákat forgalmazó cégek akkori gyártmányaira is használható, de se a koreai, se más japán vagy az említett időszak előtt-után jóval megjelent hangszerekre nem igaz.
Más kérdés, hogy manapság minden akkoriba és azután készült távol-keleti replikát megpróbálnak az élelmes eladók „lawsuit” gitárként elsütni, hogy némi plusz pénzt szakítsanak vele.
A „lawsuit” gitárokat már olyan legenda övezi, hogy nem árt kicsit a valóságot felidézni. Jobbak voltak ezek a gitárok az eredetinél?
Nem. Más anyag (bár jó minőségű fa!), néha laminált,néha vékonyabb test, csavarozott nyak, és sokszor jóval gyengébb elektronika, főleg a pickupok. De ettől eltekitve ezek jól megépített, tartós, szépen kidolgozott hangszerek, amelyekben manapság már biztos benne van a „mojo” faktor is és még így is jelentősen olcsóbbak egy hasonló korú eredetinél.
Források:
Tony Bacon: The Ibanez Electric Guitar Book
Tony Bacon: Million Dollar Les Paul: In Search of the Most Valuable Guitar in the World
IP Registration and Enforcement Blog
Igencsak jó írás, gratulálok!
Köszönöm! 🙂
Ez tényleg jó írás lett, gratula! Ez inkább gitárshop címlapot érdemlő, mint az előző…
Nagyon tetszik, amit írtál, összeszedett, érdekes. Gitárkészítőnek tanulok és érdekelnek az ilyen dolgok is. Ebben a témában írok most egy beadandót. Esetleg tudnál ötletet adni, hogy konkrétan a perekről és azok végkimeneteléről, meg a bejegyzett szabadalmakról és védjegyekről hol tudnék olvasni?
Szia!
Örülök, hogy tetszett és elnézést a megkésett válaszért.
Sajnos sokkal többet nem tudok, de a linkeken találsz konkrétumokat.