Tibusz hatvanon túl is aktív

Előszó:
Ez volt az Aktív Gitár másfél éves pályafutásának egyetlen olyan cikke, mely tiltakozást váltott ki és ezért késve jelentetem csak meg.
A történet nagyjából annyi, hogy egy kedves ismerősöm segített egy találkozást megszervezni Tibusszal egy koncert előtt, ahol egy sör mellett több mint fél órát beszélgettem vele. A koncertet a Select Guitars támogatta, bármit is jelentsen ez. Én nem tudtam, hogy ők is csinálnak egy cikket Tibusszal, ők nem tudták, hogy én is készítek interjút – egyszerűen volt egy kis kommunikációs zavar. Mikor megjelent az enyém – mint exkluzív interjú, amit teljesen jóhiszeműen állítottam -, azután vettem észre, hogy náluk is van egy nemrégi cikk, hasonló tartalommal, de jóval formálisabb, szerkesztettebb stílusban, szemben az én közvetlenebb, beszélgetősebb cikkemmel.
Mivel gyakorlatilag “ingyenreklámot” is csináltam a Select Guitars-nak a saját cikkemben, jóhiszeműen jeleztem nekik, hogy írtam róluk is. Válaszként rosszalásukat fejezték ki,arra utalva, hogy “mi biztosítottuk a környezetet és az interjúalanyt.”
Ezt nem értettem, mert nekem senki nem mondott ilyet előzőleg és semmiből nem volt észrevehető, hogy ők az én interjúmhoz bármilyen módon biztosítottak volna bármit… Végül abban maradtunk, mivel ez volt a kérésük, ne jelenjen meg az én interjúm pár hónapig, hogy a cikket leveszem, csak egy beharangozót hagyok meg, amibe belinkeltem az ő cikküket és később teszem fel a saját interjúmat.
Ez az a cikk tehát, ami eredetileg 2013. április 15-én jelent volna meg.

Tátrai „Tibusz” Tibor a magyar gitározás egyik élő legendája. Rengeteg együttesben megfordult, rengeteg magyar és külföldi nagybetűs Zenésszel játszott, nagyon sok és nagyon sokféle fantasztikus zenei élményt köszönhetünk neki. Generál, Skorpió, Hobó Blues Band, Tátrai Band, East, Tátrai Trend, Magyar Atom, Latin duó, hogy csak a legismertebbeket említsem… jellegzetes hajlításait általában azonnal felismerem, még ha nem is tudnám, hogy az ő száma.
Annak idején én is először a Generálban, majd a Skorpióban hallottam, első koncertek egyike volt 15 évesen a Hobó dombóvári fellépése, ahol a gyönyörű Gibson L-6S gitárjával azt az egyedi, fuvolaszerű, fütyülős gitárszóló hangzást csinálta. Később a Vadászat című lemezen és Bill szólóalbumán is iszonyú jókat gitározott, a Vadászat konkrétan a magyar rocktörténet egyik legnagyobb ívű, legigényesebb albuma.

Tegnap végre az a szerencse ért – nagy-nagy köszönet érte Császár Márta, azaz „Kifra” koncertfotós barátomnak és a Living Blues Project vezetőjének-gitárosának, Kőmíves Andrásnak, akik segítettek megszervezni – hogy a Muzikumban adott koncert előtt lehetőségem volt fél órát eltölteni Tibusz társaságában és kicsit kérdezősködni tőle.

Ennek még az volt a közvetlen előzménye, hogy a koncert helyszíne melletti kis teremben a Select Guitars tartott hangszerbemutatót.

A Select Guitars elég egyedi képződmény a hazai hangszerforgalmazásban, nem bolt és nem is webshop, inkább amolyan igényes galériaszerűség, amely nagyjából egy éve indult. Értékes, felsőkategóriás hangszereket ajánl, többnyire Gibsonokat, Fendereket, nem annyira a vintage, mint inkább a közelmúlt modelljeiből. Ha a honlapon található hangszerekből valamelyik érdekli a gitárost, egyedileg megbeszélt időpontban lehet őket kipróbálni, mivel mindegyik ott látható példány ténylegesen kapható, nem az általában itthon szokásos “fizesd ki a felét és megrendeljük”  stílus. Itt most tucatnál is több Fender Stratocaster, egy Telecaster, néhány különböző Gibson és pár jóféle gitárkombó (Fender Vibrochamp, Marshall, stb.) került kiállításra, természetesen játszani is lehetett rajtuk.

Persze Tibusz se hagyhatta ki a lehetőséget, hogy kipróbáljon néhányat, közben sztorizgatott is, szívesen válaszolt a kérdéseimre, rendkívül barátságos, közvetlen, mindenféle sztárkülöncségtől mentes, jó humoró, vidám embernek ismertem meg, akivel egy sör mellett lazán el lehet beszélgetni.

Tibusz: – Nincs sok gitárom, nem vagyok egy gyűjtő… van a piros (amit egyedileg készítettek), van egy fehér Stratocasterem, van egy Les Paul-om, egy ’94-es, amiben Gary Moore pickupok vannak…-
AG: – Hobó koncerten hallottalak annak idején elöször…-
Tibusz: – Melyik gitáron játszottam? –
AG: – A Gibson L-5S volt nálad…-
Tibusz: – Egy álom volt az a gitár… sajnos ellopták… –
AG: – Akkor hallottam először azt a „fütyülős” hangzást, mikor a kisujjaddal tekered fel a potit a pengetés után…-
Tibusz: – Igen, az első pickup a Gibsonban, a hangszín teljesen letekerve, torzítóval jól megküldve… ilyet én csináltam akkoriban először Magyarországon. –
AG: – Aztán koncert után rohantam én is kipróbálni, hogy lehet ezt…-
Tibusz: (nevet) – Ki akartad találni, ugye? –

Közben volt egy kis „közjáték”, be kellett állítani a színpadon a hangszerét, a piros egyedi Strat-ot vitte és egy kis narancsárga torzítópedált – vessetek a mókusok elé, de a nagy megilletődöttségemben elfelejtettem rákérdezni, mit is használ, ahogy az erősítőt is. A beállás után levonultunk egy külön kis terembe, persze az elmaradhatatlan sörrel, Tibusznak erről is volt egy sztorija.

Tibusz: – 14 évesen ittam elöször sört… anyámtól elcsórtam 10 Ft-ot, akkor még ebből egy korsó sörre meg valami kísérőre rövidre is futotta… nem ám ilyen korsók voltak, mint most, hanem olyan alacsony, széles… abba, amit csapoltak, nem volt se hab, se buborék, teletöltötték az egészet… szóval semmi hab, semmi szénsav, semmi hőmérséklet, olyan jó kis testmeleg volt…- mondja nevetve.
AG: – Pár kérdésem lenne gitárjaiddal kapcsolatban… van egy gitáros blogom, amúgy én csak amolyan hobbi gitáros és hobbi hangszerész-inas vagyok, még csak tanulom…-
Tibusz: – Szereted a gitárt, ugye? –
AG: – igen, 46 évesen rájöttem, hogy egész életemben ezzel szerettem volna igazán foglalkozni, és nagyon remélem, hogy még fogok is majd…-
Tibusz: (nevet) – Hála a jó Istennek… olyan sokan vagyunk a Földön gitárosok. Többen vagyunk, mint az összes hangszeres együttvéve! Ha valaha kialakul egy háború… a hangszerek között… akkor a gitárosok győznek! (Nevet)
AG: – Hogyan befolyásolja a zenédet, hogy milyen gitáron játszol? Fogsz valamilyen gitárt és az adja az ötletet, hogy mit játssz rajta, vagy megvan benned, milyen zenét játszanál, és a zenéhez választod a gitárt?
Tibusz: – Én a zenéhez választom a gitárt. Nincs sok gitárom… már csak azért se, mert időnként ellopják… – (nevet)
AG: – Igen, sajnos hallottam róla… –
Tibusz: – A Casio-t ellopták, az L5-S-t ellopták… – (nevet, kissé azért keserűen) – az egy nagyon ritka hangszer… rámész az eBayre és látsz egy lepusztult, leharcolt, rettenetesen földön húzott-vont izét és rá van írva, hogy 5000 dollár. Nekem olyan állapotban volt a hangszerem, mintha a gyárból jött volna ki, egy karcolás nem volt rajta… ez a barna szinű volt, nem tudom, most mi a neve ennek…-
AG: – Talán Tobacco Burst? –
Tibusz: – Igen, az lehet, a Tobacco Burst… és hát elképesztően brutálisan jó hangú hangszer volt. És képzeld, hogy vettük… előtte a Generálban játszottam, beléptem a Skorpióba… mondtam a Karesznek csináljunk, zenekart, legyen trió… azt mondta, Tibuszkám, van nekem New Yorkban egy haverom, tele van, mint a déli busz… annyira tele van, hogy nem tudunk neki olyat kitalálni, ami 17 percen belül ne lenne itt.
És képzeld, hogy olyan szerencsém volt, hogy kaptam egy Gibson prospektust, nem is olyan nagy prospektus, hanem csak az a leporelló-szerűen szétnyitható. És pont szerencsére ilyen extra hangszerek voltak benne… Super400-as, a nagy L-5, a mittudoménmi… és akkor ott volt ez a gitár is.

Ránéztem… húú, mondom, ezen nagyon-nagyon sok a gyöngyház berakás, a szegély is végig gyöngyházberakásos, az a kis ív a nyak végén… na, ez aztán biztos nem lesz egy rossz hangszer. Nem ismertem, nem volt még a kezemben, de azt tudtam, hogy SG-t nem akarok és hogy Les Paul-t se szeretnék. Tudod, nem szeretek belemenni egy olyan hangszínbe, amit általában mindenki használ… és akkor azt gondoltam – pedig az egyéni sound az a kézben van, nem a gitárban, erre azóta már rájöttem régen – de akkor így rámutattam erre, hogy ezt az L-5S-t.
És visszatelefonált a srác, hogy „jó ízlésed van, mert ennek az árán 3-4 SG-t is tudnál venni”. Pedig csak így fényképről döntöttem el, ránéztem a képre és arról már megláttam…-

AG: – Igen, ez akkoriban az abszolút csúcsmodell volt a  Gibsonok közt… –
Tibusz: – Na jó, de nekem addig semmilyen tapasztalatom nem volt ám a Gibsonokkal… előtte ami volt, egy csodálatos hangszer, eredeti Kalamazoo-Mitchigan-i Epiphone Casino-m… amilyenen John Lennon is játszott. És ezt a gitárt rettenetesen szerettem… nagyon-nagyon szerettem.
Aztán elmentem egy koncertre, Colosseum koncertre, amikor még Gary Moore volt a gitáros. Akkor voltunk kinn életünkben először Nyugaton. És láttam, hogy ő egy piros Stratocasteren játszott, hat darab AC30-assal. Hát az meg…. b…ta, meg… én nem is tudom elmondani, mi mindent csinált azzal a gitárral, úgy gitározott rajta, mint a Jóisten! Úgy száguldozott rajta, úgy „kuplungozott” már, mint amit ma hallgatunk, egy Jeff Beck… na, ahogy Jeff Beck gitározik, a Gary Moore akkori játékában benne voltak mind azok a dolgok, és még benne volt Stratocaster száguldozás is, engem annyira elkápráztatott, hogy másnap eladtam az Epiphont meg a százas Marshallomat… azok úgy szóltak amúgy, hogy te azt el se tudod képzelni.
Eladtam és vettem egy Stratot meg egy AC30-ast… na, hát, az sehogy nem szólt akkor… cérnavékony volt, kevés volt, tudod, a nagy cucchoz képest, ha ismered, milyen egy százas Marshall, ez egészen más sound.
Birkóztam vele egy fél éven keresztül, hogy megszólaljon, aztán eladtam. Vettem megint mindenféle humbuckingos gitárokat… aztán újra megpróbáltam, hát hogy az isten verje meg, ha a Jimi Hendrix tud ilyen gitáron játszani, Mark Knopfler tud ilyenen játszani, meg ugye a legnagyobb, a Shadows gitárosa, Hank Marvin… hát kell, hogy én is tudjak!
Megvettem a harmadik Stratocasteremet, nem is volt különleges, egy ’74-es… abban az időben ez nem volt nagy kunszt, mert elég régen történt. Egy ’74-es, sima, egyszerű Stratocaster, akkor csináltuk a Bill lemezét, azon már a Rossz vér-ben azt használtam… –
AG: – Igen, szintén egyik kedvencem, tanulgattam is játszani, abban annyira finoman szól! –
Tibusz: – Hááát, igen, akkor kezdtem el jól csinálni, azon tanultam ki először, előtte nem tudtam, hogy kell hozzányúlni a Stratocasterhez, mert azt csináltam a Stratocasterrel is, mint ezekkel a nyavalyás humbuckingokkal, rálépesz a torzítóra és toloood… és akkor az visít.
Pedig ez egész más, a Stratocaster nem adja meg magát, azt simogatni kell, babusgatni kell, kényeztetni kell és úgy kell rajta játszani, ahogy Ő szeret szólni! Na, erre rájöttem, ha úgy játszol rajta, akkor nagy Stratocaster gitáros leszel! Meg lehet ismerni azokat az embereket… –
AG: – Igen, nekem is nagy példaképem Mark Knopfler… –
Tibusz: – Na, ugye-ugye, ő is ujjal, nála is milyen jól szól! És hát ott Nashville környékén mi van gitározásban, arra nem is nagyon tudok mit mondani… most hallottam valakit, magyar gitárost, megy ki játszani Amerikába, magyarlakta helyekre… hát, nekem nem volna pofám oda kimenni, Amerikába gitározni.. csak pár várost mondok: New York, Chicago, Los Angeles… arra milyen gitározás van… vagy leszaladsz délre, New Orleansba, ha oda bedugod az orrod. (nevet)
Vagy ha mindezt körbejártad, elmész Nashville-be és meghallgatod, ott milyen gitározás van…- (nevet)
AG: – És végül az L-5S hogy végezte? –
Tibusz: – Azt ellopták. Leégett a lakásom, ezért nem volt bezárva az ajtó… éjszaka bementek, kirabolták. Ááá, ez rosszabb, mintha a hullához odamennek és kiszedik az aranyfogát… ez rosszabb, én még éltem, csak leégett az egész lakásom és akkor még ezt a gitárt is elvitték… –
AG: – És a Casio MG-510 hogy került hozzád? Azért az se olyan gitár, amit gyakran lehetett volna látni, főleg itthon. –

Tibusz: – Nem. A Casio egy okból került hozzám: az volt az első MIDI gitár. Pont. A Tátrai Band akkor indult és a basszgitárosunk olyan jó lélek volt, hogy nem számított neki, mennyibe kerül valami, csak adják… minden, amit kértünk, az megvalósult.
Mondom, nézd, van már MIDI gitár, most jelent meg, a Casio csinálja… három napon belül itt volt- Csak hát szintivel sehogy se szólt, nagyon lassú volt, lenyomtam egy akkordot, daaaannng és fél perccel után jött a hang… nem lehetett semmire használni úgy.

AG: – De ettől függetlenül az egy nagyon jól megcsinált gitár, csak kicsit nehezebb, mint egy szokásos Strat… –

Tibusz: – Jaa, nekem semmi bajom nem volt vele. Ez abban az időben került hozzám, a Tátrai Band elején, mikor Magyarországon elterjedt egyfajta abnormalitás… mindenki megőrült, mindenkinek ilyen asztal méretű „villanyvasútja” volt, akinek nem volt húsz pedálja, az nem is volt rendes gitáros. Mindenki már széteffektezte magát, akkoriban volt az is, hogy a Van Halen bejött ezzel a tapping technikával meg a Gambale a „gurigázós” sweep technikával… és elkezdtem hallgatni a magyar lemezeket, a legszarabb, indifferens popbandáknál is ilyennek csinálták a szólót, de ebbe egyszerűen nem való. Ez jó a metálba, rockba, de nem oda… elkezdődik a szóló nyújtogatással, egy pillanat múlva már a tapping jön, utána a Gambale-es gurigázás és a végén meg fönt a triolázás, érted… mindenki ezt csinálta.
És akkor megvillant az agyamban, hogy ez az a pillanat, pengető le… ujjal pengetés… és mint a Telecaster a középső állásban, az szólt nagyjából úgy, ahogy a Casio gitár, ez volt az a „hegyes” hangzás, tiszta, szép. És elkezdtem azzal gyakorolni orrba-szájba.
Csináltam két lemezt és csak lesett az ország, hogy milyen gitársound ez… nem akartam semmi mást, csak nem olyat csinálni, amit mindenki csinál.
Én kikapcsoltam mindent… láttam, hogy ennek sosincs vége, már nem te irányítod a hangodat, annyi minden rajta van… már nem cél szerint használták, hanem megbolondul az ember, nem erről szólnak a dolgok… fölösleges…-
AG: – Azért emlékszem, nekem is megvolt ez a korszakom. –
Tibusz: – Nekem ne mondd, nekem is megvolt… mondjuk én csak maximum 5 pedált használtam.. persze állandóan azokat nyomogattam, hogy kiszolgáljam, hogy jól szóljon… mert az a vége, hogy kinyalod a seggét a pedálnak, hogy tudja hozni magát. –
AG: – Most mit használsz? –
Tibusz: – Csak egy pedálom van most… olyan beállítással játszom, hogy alapból kristálytisztán szól, de ha meghúzom, akkor már benne van az a bluesos harapás, és van egy másik, amikor nagy tempó van és nagyon szaladunk, akkor jön a nyúlós-torzítós hang, egy ilyen közel fütyülős hang, arra szükség van, amikor durván játszunk. –

AG: – Emlékszem, a szájgitár is jellegzetesen a te hangzásod volt.-
Tibusz: – Igen, ezt használom ma is… van egy nujazzbandám, a Tátrai Trend… nagybőgő, percussion, meg egy Super400-as jazzgitárral egy srác, én meg a clear hangszínnel, abban is van a szájgitár és abszolút jó! –
AG: – Mennyire vagy hűséges egy márkához? Vagy az csak a lényeg, hogy jól szóljon? –
Tibusz: – Én ami jól szól, azt használom amíg el nem lopják, el nem veszik, el nem ég… de ha lehet, megcsináltatom.Van nekem két 100-as Marshall basszus fejem, még hatvanas évekbeli fejek és azokhoz két, eredeti basszus százas láda és én azt használom… Mark IV-es Mesa-Boogie-m van még, a négy hangszórós, 105 dB-es Celestion hangszóróval, na az úgy szól, hogy a fejemet lelövi… annak a recording kimenete bejön ide a pultba… és ha nagyobb helyen játszunk, például holnap nyomjuk a Magyar Atommal, akkor kikerül a két darab láda, a tetejére a Mesa, meghúzom és a fejedet leszedi… olyan nyílt, erőszakos, tiszta hangja van. –
AG: – És gitárban mi az, ami fontos neked, mitől lesz érzetre jó egy hangszer? Vastagabb nyak, vékonyabb? –
Tibusz: – Nekem a nyakak mind meg vannak faragva. Nem készült még olyan gitár, amit ne vittem volna el a mesterhez, a barátomhoz, a Csambalik Tivadarhoz (Tivadar a Vintage ’52 hangszerészmestere).
Leülünk, kinyitunk egy üveg bort, ő kezébe veszi a gitárt, fogja a szerszámait, a csiszolóját… ott három-négy órát elücsörgünk, komolyan mondom neked… de nézd meg a piros gitárom nyakát, az ki van találva, a fejnél nem ilyen keskeny… az csak a testnél keskeny, hogy kényelmes legyen. Itt a fejnél kicsit erősebb, mert itt meg kell fogni! Jól rámarkolni, hogy rendesen tudjál ott játszani, és ha nagyon-nagyon picike, nem tudsz vele jól „modellezni”, nem árt, ha kicsit teltebb ott. Így van kitalálva az egész, aztán ha fölérek a testhez, ott meg szabad úton megy… minden gitáromnak meg van csináltatva a nyaka. –
AG: – És egyébként a gyári gitárokon szoktál még valami mást változtatni? Hídak, hangszedők cseréje? –
Tibusz: – Én nem pickupcserézek soha. Van egy ilyen szlogenem, ha Jimi Hendrixnek jól szólt az a Stratocaster, akkor mindenki másnak is tessék jól megszólalni. Egy olyan stúdióban, ami ’68-ban volt, oda bement, megcsinált egy ilyet, hogy „tádá dádá dádá… tádá dádá dádá” (a Watchtowert dúdolja)… hallgasd meg öregem, az hogy szól az a gitár… nem fűzök hozzá semmit.
Azt, abban az időben, mindenféle különleges berendezés nélkül… na jó, a Hendrixnek volt egy ilyen embere, aki pedálguru volt… tudom, hogy volt egy barátja, aki csinált neki mindenféle dolgokat, Octavert vagy mit.
Van egy magyar srác, aki csinál ilyen pedálokat, kunyeráltam tőle egyet, majd holnap ki fogom próbálni, ha beválik, akkor ez orbitális lesz, torzítóval megküldöm, akkora agresszív hangja van, nem szabad persze nagyon torzítani, csak kicsit, hogy megszólaljon az a jó vastag hang és bejön az oktáv visítás – de nem ilyen digitális, jó kis analóg módon. –
AG: – Gyakorlás hogy szokott lenni neked? Szoktál skálázgatni, technikai gyakorlatokat csinálni? –
Tibusz: – Egész nap gitározom. Attól függ, mi a dolgom. Ha van valami új zene, megnézem a Youtube-on, hogy játssza a Larry Carlton, hogy játssza a Lee Ritenour, meg van nekem pár skálakópé… és a kezem miatt „erőből” kell elkezdenem gyakorolni. Magyarul a legdurvább, legdurungabb akusztikus gitáron, aminek ilyen parasztnyaka van, ujjnyira áll a húr tőle és baromi szarul szól, azon gyakorolok, skálázok. Azután felveszek egy ilyen finom gitárt (mutatja a piros hangszerét) – és megeszem! – (nevet)

Megköszöntem a beszélgetést és Tibusz ment a beállásra.

A Living Blues Project a koncerten élvezetesen nyomta a funky keményebb változatát és a blues-okat, precíz, dögös dobolással (Németh Tamás), húzós basszussal (Borbély Tamás), jó kis vintage-hammondos és zongorás billentyűvel (Szabó Tamás), két kiváló összjátékot produkáló és szólókban is jól villantó gitárossal (Draskóczy Csaba és Kőmíves András), tehetséges énekes-harmonikással (Kovács R. Gábor). És ehhez adtak még a vendégek, a dögös „fekete” hangú Dobozy Dóra, az egyszerre érzelmes és nyersen férfias előadású Kyru, a Jaggeres-clown volt énekes Hollai Ádám…. és persze a második résztől beállt Tibusz!
Jó volt hallgatni, ahogy a Nagy Öreg és a fiatal gitárosok együtt játszottak és tényleg igazi örömzenélés alakult ki.