Először a pickupológia és effektológia mintájára a húrológia címet akartam adni, de tekintve a szó meglehetősen nagy hasonlóságát egy nem éppen kellemes asszociációkat keltő orvosi szakágara, inkább letettem erről.
Ha belegondolunk, a húr talán a legfontosabb része a gitárnak. Szólhat az pickup nélkül, szólhat test nélkül, szólhat bundok nélkül – de húrok nélkül biztos nem – legfeljebb ritmushangszerként. Mégis, eléggé keveset tudunk róluk és leginkább ebben is mítoszok és megszokások dolgoznak bennünk, mikor húrt veszünk.
Csapjunk hát a húrok közé a szokás szerint egy kis történelmi áttekintéssel: „már a régi görögök is…” izé, hogyne, már az ősember is. Állati ín, megpucolt bél, ezek lehettek az első húranyagok. Sokféle húros hangszer létezett, kezdetektől fogva egészen a 19. század végéig állati eredetű belsőségből, esetleg selyemből készültek a húrok. A neve is tükrözi, magyarul bélhúr, angolul cat gut a neve, ami persze nem igaz, nem macskabélből csinálták, leginkább juh- vagy kecskebélből sodorták. Az elnevezés alighanem az egyik korai olasz húrkészítő manufaktúrától ered, amelyik ravasz módon így próbálta megtéveszteni a konkurenciát. Hogy sikerült-e, azt nem tudni… szegény cicusok.
Martin gitár, még Németországból, 1838 (Heilbrunn Timeline of Art History)
A következő nagy korszakhoz kétfelől vezetett az út. Egyrészt egy bútorkészítő családtól a szászországi Markneukirchen-ből, ahol 1796 egy zimankós, zord téli napján, mikor dühöngött a szél, vészjóslóan huhogva a kéményekben és hóval hordva tele az utcákat, hogy a bába kétszer is elesett a térdig érő vastag, csúszos hóban botorkálva, és sántikálva, nyögve alig tudott időben odaérni a vajúdó kismamámhoz, de végül is szerencsése megszületett a kis Christian Frederick Martin (nem tudom, így volt-e, de olyan romantikusan hangzik, nem?).
Bár a bútorkészítés családi hagyomány volt, a fiú másra adta a fejét: 15 évesen Ausztriába ment, ahol Johann Stauffer hangszerészmestertől előbb inasként, majd később afféle művezetővé avanzsálva 14 év alatt kitanulta a húros hangszerek készítésének csínját-bínját, majd visszatérve hazájába elhatározta, hogy gitárkészítő műhelyt nyit.
El is kezdett dolgozni, a munkáját értékelték is – mégse tudta sikerre vinni. Mit gondoltok, miért? Nem fogjátok kitalálni: akkoriban engedélyhez volt kötve, ki készíthet gitárokat. Két céh harcolt a jogokért: a bútorkészítőké, ahol Martin is dolgozott apja révén és a hegedűkészítőké, akik nyilván utálták volna, ha konkurenciájuk akad. Mondanom se kell, végül az utóbbiak nyertek. Erre Martin egy idő után bepipult, „himmelherrgottkrucifix!” gondolta, pár utazóládát telepakolt a cuccaival és a családjával, majd elviharzott a következő gőzhajóval Ámerikába.
Először New Yorkban nyitott boltot és eleinte inkább Európából importált hangszereket adott el, kicsit később műhelyt alapított és gitárokat készített, de nem tetszett neki a nagyvárosi élet, bár vállalkozása jól működött, 5 év múlva eladta és Nazareth-be utazott, na nem a Szentföldre, csak ide a szomszédos Pennsylvania-ba. Már gyakorlata volt a műhelyalapításba, hát itt is nyitott egyet. Tudjátok, mint a Gyalog-galoppban a Mocsárvár ura:
„Idehallgass: Az egész királyság az én művem. Amikor nekikezdtem, mindenütt csak mocsár volt. Mondta is a többi király, a bolond épít ide várat. Mégis felépítettem, hogy megmutassam nekik. De elnyelte a mocsár. Tehát építettem újat. Az is elsüllyedt. Építettem egy harmadikat. Az leégett, összedőlt aztán süllyedt el. De a negyedik az megmaradt.”
No de hogy szavaimat egymásba ne öltsem, a Martin gyár, illetve eleinte műhely 1839-től a Nazareth melletti Cherry Hillben egy kisebb üzemben indult be, ahol gőzhajtású fűrészgépekkel felszerelkezve tucatnyi munkással kezdték el a gitárokat gyártani. Martin gitárjain terjedt el később az X-bordázat, ami az egyik fontos előfeltétele volt az acélhúros gitárok megjelenésének.
Faragott X-bordázat egy Martin gitáron
Acél zongorahúrok
A történet másik szála a zongorakészítéstől indul. Itt használtak először acélhúrokat, ehhez persze kellett, hogy a zongorák erősebb konstrukciók legyenek, megjelentek a páncéltőkés hangszerek. Először 1834-ben a birmingham-i Webster & Horsfal cég mutatott be egy vashúrokkal készült zongorát, de az igazi áttörést 1840-ben a bécsi Martin Miller acél húrjai hozták.
Lám csak, a két szál összefut az 1800-as évek elején Ausztriában – érdekes, hogy a K. und K. Monarchiánk tekinthető valahol az egész megalapozójának, miközben mi éppen nagyon el voltunk foglalva a polgárosodással… ahogy az is érdekes, hogy ennek ellenére az acélhúros gitár Amerikában indult el diadalútjára.
Na, gondolom, lassan elegetek lesz a történelemórából, végre van acélhúr, van X-bordázat, alig várjátok már, hogy összehozzuk a kettőt. Meg is teszem íziben, de azért még pár mondatot históriázzunk addig: eleinte a bélhúros gitárok a középosztály kiváltságának számítottak inkább, mert talán nem is gondolnánk, de egy húrkészlet az átlag jómunkásember másfél havi megtakarításába került! Durva, nem?
A gitár iránti növekvő igény a 19. század harmadától indult be, bár nem úgy, ahogy a mítoszok tartják, akkoriban közel se volt hát népi hangszer, sokkal inkább az európai divat követése, a kor legnépszerűbb gitárosai európaiak voltak.
Vadnyugati romantika gitárral
És hogy jött oda az acélhúr, mármint a vadnyugatra, hogy aztán a marcona cowboyok gitárt/bendzsót/mandolin pengetve érdes, mégis bizsergető hangjukon a lemenő nap által bíbor fénybe fürösztött farmház verandáján halkan daloljanak szerelmes éneket szívük hölgyének, bebizonyítva, hogy a kérges külső alatt érző szív dobog, mielőtt belelovagolnának a naplementébe és megjelenne a „The End” felirat?
Sehogy. Mármint akkoriban még sehogy, csak jóval később.
A válasz egyébként itt is meglepő: a telepesek szükségletei tették lehetővé a fémhúrok gyártásának kialakulását. Mi kellett a telepesnek? Föld. És ha volt föld, mit csináltak vele? Elvették az indiánoktól, akiket részben leöldöstek, részben megalázó és emberetlen módon rezervátumokba zártak, megfosztva őket mindenüktől szinte.
Ezek szomorú tények, de most nem ez a lényeg, nem is az, hogy művelték a földet, meg legeltettek rajta, meg ilyesmi, ennél még fontosabb volt annak a jelzése, hogy az a föld már az övék: igen, a drótkerítés.
Mérföldek ezrein át drótkerítéseket csináltak a farmokra, a huzalgyártást pedig a bevándorlók közt szép számba fellelhető mesteremberekbúl alakult műhelyek, gyárak végezték. A tömegesen gyártott acélhuzal ára egyötöde volt a bélhúrénak – és a zongorákon már bizonyított, méghozzá azt is lehetett tudni, hogy hangosabb, fényesebb, ércesebb, mint a bélhúr, ami kezdett egyre fontosabbá válni, mivel a hagyományos gitárok egyre kevésbé tudtak hangzásban versenyre kelni a hegedűvel, mandolinnal, bendzsóval.
 A diadalmas, de eleinte végzetes acélhúr |
 Ilyenre képes az acélhúr túl erős feszítése |
Eleinte azonban csúfos véget értek azok a gitárok, melyekre kísérletképpen acél húrokat szereltek: meggörbült nyakak, letépett hidak, és leginkább felpúposodott, elvetemedett fedlapok rémisztő sokaságán át vezetett az acélhúrok kegyetlen útja. A nagyobb feszítőerő más konstrukciót kívánt és eltartott egy ideig, míg a gitárkészítők megoldást találtak erre.
Igazság szerint meg kell említeni Martin előtt a valódi elsőséget tekintve Carl és August Larson nevét, akik az 1800-as évek végén az első, ténylegesen acélhúrhoz sikeresen tervezett és kiválóan elkészített sík fedlapos gitárt megcsinálták, bár sose lett belőle igazán kereskedelmileg értékelhető mennyiség, illetve – természetesen – a már többször emlegetett Orville Gibsont, aki más megközelítéssel, az ívelt, faragott fedlappal oldotta meg a fő problémát.
Az előbbiek után talán csodálkozhatunk rajta, de az acélhúros gitár egészen az 1920-as évekig alig-alig terjedt – egyszerűen nem volt rá igazán tömeges igény, illetve az emberek nehezen tudtak rászokni. Tulajdonképpen az 1922-ben készül Gibson L-5 volt az első sorozatgyártott acélhúros gitár, de tömegcikké nem vált.
Korabeli Gibson-L5 hirdetés
És itt jön a képbe a Martin gyár ismét: az acélhúros, sík fedlapos akusztikus gitár elterjedése elsősorban neki köszönhető, bár tömegtermelésben csak 1929-ben állt át rá teljesen! Talán még meglepőbb, de a tömegkultúrában csak a múlt század ötvenes éveiben terjedt el igazán. Akkoriban Amerikában a gitár nagy népszerűségnek örvendett, végül is hordozható, könnyen tanulható, tánchoz-énekléshez kiváló közösségi hangszer volt és még egész elviselhető áron is lehetett hozzájutni. A blues és country zene népszerűsége is jelentősen hozzájárult ehhez.
Martin O-15, 1928. Játszottam ilyenen, fantasztikusan szólt.
És persze az elektromos gitár is bejött a képbe akkortájt, amihez szintén acél, pontosabban ferromágneses húrok kellettek, hiszen ez működteti a mágneses hangszedőket. Itt ketté is válik a fémhúrok útja, hiszen az akusztikus és az elektromos gitárok húrjai más-más követelményeknek kell megfeleljenek, ezért anyagukat és technológiájukat tekintve is van köztük az eltérés.
Innen folytatjuk fizikaórával legközelebb, a történelmet pedig jól nézzétek át, mert előtte lehet, hogy feleltetek!
Forrás:
Ervin Somogyi: Whence the steel string guitar?
 |
Az igazi menő ajándék gitárosoknak: AMULETTA nyaklánc kézműves pengető medállal! |
Nagyon jó cikk 🙂 Tökre bírom hogy van időd-kedved-erőd-akaratod ilyenek után nézni.