Gitár történelem: Gibson, 2. rész

Tudom, fura, hogy a már bemutatott 3. rész után következik a 2. fejezet, de akkoriban Les Paul évfordulója tette aktuálissá azt, hogy kicsit ugorjak a sorrendben, azonban most bepótolom: az alábbi írásban a Gibson cég megalapításától a Les Paul-időszakig tartó korszakot mutatom be.

A cég első műhelye a megalapítás után egy volt péküzemben kapott helyett Kalamazoo belvárosában, ekkor 13 ember dolgozott a kis induló cégnél. Innen azonban hamarosan átköltöztek egy másik, közeli épületbe, ahol 1911-ig működtek.

Akkoriban a mandolin volt a legnépszerűbb húros hangszer és a piaci igény olyan jelentős volt Gibson mandolinjaira, hogy a gyár nem volt képes teljesíteni minden rendelést elegendő kapacitás híján, a bővítést azonban a helyszűke és a vasúti áruszállítási kapcsolódás hiánya korlátozta, így a bővítéshez másik épületet lízingeltek, ahová átköltöztek újabb 7 évre.

1916-ban megkezdték saját üzemük építését nem messze innen, melyben egy évvel később már el is indult a termelés, immár több mint 60 dolgozóval.

A háromszintes épület közvetlenül a vasút mellett helyezkedett el, tágas volt és 67 évig szolgált otthonául a Gibson hangszereknek. Az akkoriban elterjedt ipari építkezési stílust követve vasbetonból készült, hatalmas, acélkeretes ablakokkal, melyek a lehető legtöbb napfényt engedték be az üzemcsarnokba.

A gyárat átjárta a frissen fűrészelt faanyag, a melegített csontenyv és a nitro-cellulóz lakk átható szaga. A gyárnak széntüzelésű kazánháza volt, ahol egyrészt fűtéssel látták el a csarnokokat, felhasználva a hulladékanyagokat is, másrészt gőzt is előállítottak a fa gőzöléséhez.

A nyers fűrészárut külső tárolókban szárították 5-10 évig felhasználás előtt, innen kerültek a fűrészelőbe, ahogy egy jókora méretű szalagfűrésszel nagyjából formára vágták őket.

A gőzölő részlegen történt a méretre vágott fák gőzölése és hajlítása. Itt készítették a különböző hajlítóformákat és préseket is. A gőzölőkamra saját fejlesztésű volt, egyszerre nagy mennyiségű fát lehetett elhelyezni és olyan biztonsági ajtaja volt, mint valami tengeralattjárónak. A kamra még a hatvanas években is üzemelt.

A mintakészítő és tervező részlegben történt a mérnöki rajzok készítése és a sablonok előállítása. Ezek egy része vékony fémforma volt, melyet a fára helyezve használtak mintaként a forma kialakításához, mások térbeli modellek a fémrészek öntéséhez. Hosszú fémvonalzókat használtak a bund bevágások elkészítéséhez.

Lloyd Loar, egy tehetséges fiatal mandolinművész és hangszerfejlesztő, akit a cég felfogadott új hangszerek kidolgozásához, saját kísérleti műhellyel rendelkezett.

A gépműhelyben volt a legtöbb ipari masina, formára vágó asztalok, körfűrészek és egy jókora esztergapad, ahol a fémalkatrészeket az öntés után készre munkálták.

A kivágott és megmunkált alkatrészek innen kerültek az összeszerelő részlegbe.

Az összeszerelésnél a készülő hangszerek gurulós állványokon voltak, hogy a következő munkafázishoz könnyen át lehessen tenni őket. Innen a ragasztó és szegélyező részlegbe kerültek, itt készültek a dísszegélyek (binding).

A felső szinten volt a festő és lakkozó részleg. A hangszerek a gurulós kocsikon lifttel érkeztek ide, ahol megkapták a szükséges felületkezelés, fényezést, polírozást.

Innen a végső ellenőrzés előtti raktárba kerültek. Az ellenőrzést, felhúrozást, sorozatszámcímke felragasztást és tokba rakást csak közvetlenül szállítás előtt végezték el.

Végül a kész hangszereket a szállítórészlegbe vitték, ahol kartondobozokba csomagolták és átadták a szállítócégnek, ez a részleg heti 6 napot dolgozott és napi 100-150 hangszert készített elő szállításra.

Üzletileg az első világháború előtti időszak a Gibson számára rendkívül sikeresnek tekinthető, a mandolinok nagy népszerűsége nagy forgalmat és jelentős hasznot hozott a cégnek.

A háború utáni generáció azonban már nem a mandolinok lágy hangjára vágyott, valami vadabb, valami erőteljesebb élmény kellett nekik. Kialakult a jazz és a bigband, ahol a mandolin már nem vehette fel a versenyt a fúvósokkal hangerőben így kikerült a ritmusszekcióból, helyét elfoglalta az újfajta tenor, avagy tangó bendzsó.

A cégvezetés úgy próbált lépést tartani, hogy újabb, jobb mandolinokat szeretett volna piacra dobni. Ehhez felvett egy fiatal és tehetséges mandolin virtuózt, Lloyd Loart, aki nem csak kiváló zenész, de kísérletező hangszerfejlesztő is volt.

Nemcsak új mandolinokat és bendzsókat akart kifejleszteni, hanem elektromos gitárt is. 1922-ben készült az F-5 mandolin, amire azóta is azt mondják, a valaha Amerikában készült legjobb hangszer a kategóriában. A Loar által kitalált fejlesztések később elvezettek a legjobb bluegrass bendzsók elkészítéséhez is. Sajnos az elektromos hangszer fejlesztéséről mindössze egy szemcsés fotó maradt fenn, még azt se tudni, vajon milyen erősítőt használtak volna, mivel akkoriban ilyen még nem nagyon állt rendelkezésre.

Bár Loar mandolinjai hangszernek kiválóak voltak, mégse hoztak üzleti áttörést, a Gibson pénzügyi helyzete folyamatosan romlott.

Guy Hart, aki a cég könyvelőjéből léptettek elő igazgatóvá, a húszas évek közepe táján nagyjából egyensúlyba hozta a céget azzal, hogy a bendzsók gyártását helyezte előtérbe – azonban a bendzsók a húszas évek végére kezdtek egyre inkább gitárokra átállni.

A bigbandek fejlődésével egyre hangosabb pengetős hangszerekre volt szükség, és a Gibson akkori L-5 és L-4 gitárjai – bár felvették a versenyt a konkurensekkel – nem voltak képesek elég hangerőt produkálni a gitárosok növekvő igényeihez.

1928-ban a Chicago-i Stromberg-Voisinet cég (melyből később Kay néven az USA egyik legnagyobb hangszerforgalmazó cége lett) bemutatta az első elektromos gitárt. A kezdeti elektromos hangszerek még az akusztikus gitárok fedlapjának rezgéseiből próbálták a jelet kierősíteni, de ez nem bizonyult sikeresnek.

Guy Hart-nak azonban hamar sokkal súlyosabb problémával kellett szembenéznie, mint a konkurencia kísérleti elektromos gitárja: összeomlott a tőzsde és kezdetét vette a nagy gazdasági válság, ami igazán betett a cégnek. Ráadásul 1931-ben a Martin, amely hagyományosan az egyik legelismertebb akusztikus gitár gyártó volt, bemutatott egy igen nagyméretű és hangos akusztikust, sőt, egy sorozat archtop gitárt is, ezzel veszélyeztetve a Gibson utóbbi gitárok piacán kivívott szinte egyeduralkodó pozícióját.Egy másik bendzsógyár, az Epiphone, szintén piacra dobott 9 különböző archtop gitárt, tovább támadva a Gibson eddigi egyik fő piacát.

Hart nem látott más lehetőséget az akkori szűkös anyagi körülmények közt, mint megosztani a cég erőforrásait és a kapacitások egy részével inkább fa játékokat gyártani, melyek kihúzhatták a céget a csőd felé tartó zuhanásból.

Egy évre rá megjelent az első Rickenbacker elektromos gitár a jellegzetes korai patkómágneses hangszedővel, mely már az acélhúrok elektromágneses mezőt befolyásoló hatására épült, ezért a hangja erősen különbözött attól, amit a gitárosok megszoktak, hiszen már nem az akusztikus hangszer rezonanciáinak felerősítésé volt. Ezért eleinte nehezen terjedt el a gitárosok közt – azonban a hawai-gitáron játszók hamar meglátták benne a lehetőséget és az elektromos hawai-gitár megváltoztatta a műfaj egész stílusát.

A Gibson fő vásárlói azonban sokkal inkább az ún. spanyolgitár zenészek voltak, nem a hawai avagy steel gitár játékosok. Ráadásul a Rickenbaker gitár elég gagyi darab volt önmagában, egy olcsó Harmony archtop, erősítő meg akkoriban nem igazán állt még rendelkezésre, nem csoda, hogy a Gibsonnál egyáltalán nem törődtek az elektromos gitárokkal akkoriban.

Azonban a National-Dobro, mely a húszas évek vége felé jó helyzetben volt a normál akusztikusokhoz képest hangos rezonátor gitárjaival, veszélyeztetve érezte magát az új fejlesztéstől, így 1933-ban bemutatta a saját elektromos hangszerét: elindult a versengés az erősített hangszerek közt.

A Gibson eleinte távol maradt ettől, hiszen azzal volt elfoglalva, hogy valahogy kikecmeregjen a válság által okozott súlyos visszaesésből és az akusztikus gitárok piacán próbálta felvenni a harcot. 1934-ben bemutatták a 18”-os méretű Super 400 modellt az archtop gitárok közt, és a sík fedlapos modelleknél a 16”-os Jumbo is harcba szállt a Martin dreadnought-okkal. További biztonsági intézkedés volt az olcsó modellekről ismert Kalamazoo márkanév bemutatása, mely ezeket az elérhető árú és gyengébb minőségi hangszereket különböző forgalmazókon keresztól terítette.

Az elektromos hawai gitárok egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, így Guy Hart elhatározta, hogy a Gibson beszáll ebbe a szegmensbe és készít ilyen hangszereket is. Akkoriban nem volt kimondott fejlesztőrészleg a cégnél Loar 1924-es távozása után, ezért egy külső fejlesztőcéget bíztak meg az erősítő elkészítésével és a pickup elkészítéséhez egy fiatal hawai-gitár játékost és elektronikus barkácsolót vettek fel. Ő volt Alvin McBurney, ali később Alvino Rey néven több hangszeren is játszó zenészként lett híres. Rey-t elküldték a külsős fejlesztőkhöz, hogy a pickup-on dolgozzon, egy kísérleti fémvázas hawai gitáron próbálgatta a különböző prototípusokat.

Pár hónap múlva azonban Rey zenekari elfoglaltságai miatt a fejlesztések megszakadtak. Bár más cégek a Rickenbacker által beadott szabadalmi kérelem ellenére megpróbáltak azonos elven működő pickupokkal kijönni, Hart, aki eleinte meg szerette volna várni a szabadalmi eljárás befejeztét, nem akart több időt veszteni, látván a vetélytársak próbálkozásait, ezért megpróbált házon belül találni valakit, aki segíthetett. Walt Fuller, egy rádióamatőr tűnt a legjobban értőnek az elektronikához. Hart utasította, hogy próbálja lemásolni a Rickenbaker pickupot. Fuller más dizájnt alkalmazott, így született meg a jellegzetes, elnyújtott hatszög alakú csévetestes pickup.

Az eredeti Rickenbaker „Frying Pan” öntött alumíniumból volt, hosszú nyak kis, kerek testtel, ezért nevezték serpenyőnek. Gibson első E-150 (E, mint elektromos, a 150 pedig az ára volt dollárban) modellje szintén alumíniumöntvény volt, de hagyományosabb gitár formájú és ébenfa fogólapú hangszer, melyet a hozzá fejlesztett erősítővel együtt forgalmaztak. A projekt fontosságát mutatja, hogy a cég felvett egy korábbi alkalmazottat, aki hawai-gitár tankönyveket írt, hogy segítse az eladásokat.

 

A Gibson pickup nem maradt el a riválisokétól, az erősítő pedig felülmúlta az akkori versenytársakat, így az E-150 sikeressé válhatott, azonban a forgalmazók visszajelzései szerint az alumínium test nem felelt meg annak a luxus imidzsnek, amit a Gibson eddig megjelenített, így az első 100 példány után átálltak fa gitártestre, a hagyományos Sunburst színben, Hart pedig benyújtotta az elektromos hangszedővel felszerelt hangszerre a szabadalmi kérelmet, amit ’37-ben meg is kapott.

Egy évvel az E-150 bemutatás után a cég kihozta az első Electric Spanish modellt, ez a középkategóriás domború fedlapos L-50 modellen alapult, melynek hátlapját egyenesre készítették. ES-150 néven került a piacra, erősítővel együtt szintén 150 dolláros áron, mint hawai testvére, melynek neve EH-150-re változott.

A Gibson átalakítókészletet is ajánlott, mely csak a pickupot és elektronikát tartalmazta.

Az első ismert gitáros, aki elkezdte kihasználni a hangszer előnyeit, Eddie Durham volt.

De igazán az elektromos gitár úttörőjeként ismert zenész vitathatalanul Charlie Christian lett, aki zongoristából vált gitárossá, meghallva Durham játékát. Mikor Benny Goodman együtteséhez csatlakozott 1939-ben már egy ES-150-en játszott.

Mivel Goodman fehérként szokatlan módon volt egy vegyes banda vezetője és a korszak egyik legfelkapottabb muzsikusa, általa Christian sokkal nagyobb ismertségre tett szert mind a fehérek, mind a színesbőrűek közt.

(Ha valaki csodálkozna a fenti mondaton, ne feledjük, hogy akkoriban az Egyesült Államokban törvényesen támogatott rasszizmus volt, egész az hatvanas évek közepéig, mikor megszüntették a szegregációt – a korszakról plasztikus képet rajzol E.L. Doctorow Ragtime című könyve és a belőle készült film – mindenkinek ajánlom, nekem egyik kedvencem. Aktív Gitár).

Ő volt az, aki az elektromos gitározás önálló műfaját megteremtette, mely nem annyira a heves akkordozásra épült, mint a korabeli akusztikus stílusban, hiszen ez a korai erősítőkkel nem produkált igazán szép hangot, de még sokkal hangosabbat se, mint a nagy testű akusztikusok, sokkal inkább a szólisztikus játékmódra, melyben az elektromos gitár behozhatatlan előnnyel rendelkezett.

’39-ben a Gibson egy hangszerbemutatót szervezett egy nagy Manhattan-i forgalmazójánál és Christian volt az egyik zenészük. Volt ott mellesleg egy másik feltörekvő gitáros is, szintén egy ES-150-nel a nyakában, aki Les Paul néven vált ismertté. 🙂

Christian csillagának emelkedésével a Gibson egy új elektromos hangszert, a nagyobb és magasabb kategóriás ES-250-et mutatta be, mely 17”-os méretű volt archtop volt, de a hátlapja már leginkább laminált juharból készült tömör helyett, a nyaka három darabból készült, szintén laminálva (két juhr közt egy vékonyabb, sötét középső csík). Christian hamar átváltott erre, egy Sunburst és egy Natural színű modellt is használt.

Az ő példája nyomán az elektromos gitárra váltó zenészek közt a Gibson vált a legnépszerűbb hangszerré és befolyása ’42-ben bekövetkezett korai halála után is még sokáig megmaradt.

Hart nem hagyta, hogy a cég pihenjen a babérjain, új pickupok fejlesztésébe kezdtek, melyből az egyik, egy fémborítású, téglalap alakú, állítható pólusú darab az ES-125 modellen debütált 1940-ben.

A csúcsmodellt ES-250-et felváltotta az ES-300 még ugyanebben az évben, 17”-os ívelt, faragott fedlapos hangszer volt, 7” hosszúságú, teknősmintás műanyag burkolatú, állítható pólusú hangszedővel, melyet átlósan helyeztek el a hangszeren. Nem sokkal később ezt egy ésszerűbb, 4” méretű váltotta fel, még mindig kissé átlós elhelyezéssel. Az ES-300 igen sikeres modellnek bizonyult.

Bár 1941-ben az elektromos gitár már egy évtizede meghódította a hangszerpiacot és a Gibson élenjáró volt a gyártásában, a II. világháború ismét visszavetette a hangszergyártást, a Gibson a hadseregnek készített elektronikákat, a készleteit is elvitte a hadiipar.

Ami ezután következett, nagyjából már megírtam a 3. részben.

A cikkhez felhasznált források:

Gibson, Smithonian, Spytunes, Vintagemartin

Carter Walter (2007-09-01). Gibson Electric Guitar Book – Seventy Years of Classic Guitars. Backbeat Books.

Joe Spann: Spann’s Guide To Gibson 1902-1941, Hal Leonard Corporation