Gitár történelem: Gibson – 3. rész

Gitár történelem: Gibson – 3. rész

Előszó: tudom, kissé hülyén néz ki, hogy az 1. rész után a 3. jön, de ami késik nem múlik. 🙂 A múlt héten volt a Gibson Les Paul születésnapja, ebből az alkalomból írok előrehozva a hangszer megszületéséről.

A Les Paul gitárok születése

1945, a második világháború véget ért. A Gibson cég, amely a háború előtt már komoly hírnévre tett szert elektromos és akusztikus gitárjaival és a piac vezető szereplője volt, döcögve próbált visszatérni a rendes kerékvágásba.

Gibson ES-150

Gibson ES-150, 1936, Carter Walter: Gibson Electric Guitar Book

A harmincas évek végére már jól ismert volt az ES (Electric Spanish) szériája, mely a belépőmodellnek számító ES-150-től a luxus ES-300-ig többféle modellt jelentett, ezek mindegyike archtop (ívelt faragott fedlapos) akusztikus gitár volt, utólag rászerelt pickuppal és elektronikával, melyekhez saját erősítőiket kínálták. A háború persze nekik is betett, a fém hadicélokra való felhasználás teljesen beszűkített a gyártási lehetőségeket, ráadásul a Gibson hazafias szerepet is vállalt: a radarberendezésekhez szállított részegységeket, mely tevékenységéért háromszor tüntették ki.

1944-ben az utolsó még élő eredeti alapítója és a cég elnöke, John Adams eladta részét a Chicago Musical Instrument Co.,-nak, amely így döntő befolyást szerzett a vállalatban. A CMI az egyik legnagyobb hangszerdisztribútor cégnek számított, agresszív üzletpolitikával – de nem volt tapasztalatuk a hangszergyártásban.

A Gibson P-90

A Gibson P-90

A Gibson megpróbálta felvenni a fonalat onnan, ahol a háború előtt ledobta – az első említendő háború utáni fejlesztés egy új pickup volt, melyet ma P-90 néven ismerünk és gyakorlatilag változatlan formában használunk még mindig. Igen, a single-coil P-90 már majdnem 70 éves! Az egyetlen változás az eredetihez képest, hogy a mágneses pólusok állítható magasságúak lettek. Ez persze még kevés volt az üdvösséghez, a cég teljesítménye még mindig jóval a háborút megelőző értékesítések mögött kullogott.

Lassan azonban beindultak dolgok, mivel 1948-ban a CMI vezető-tulajdonosa, Maurice Berlin egy új műszaki vezetőt, Ted McCarty-t küldött a kalamazoo-i üzembe, hogy átszervezze és felügyelje a gyártást, mely annyira jól sikerült, hogy két évre rá őt nevezték ki a Gibson elnökévé.

McCarty a Wurlitzer cégnél dolgozott korábban, mely a húszas évek Amerikájának legnagyobbhangszercégnek számított, és zenegépeket, orgonákat, valamint más hangszereket gyártott.

Az új vezető odaérkezését követő harmadik hónapban a cég már kijött a veszteségből és profitot kezdett termelni, ami aztán egészen McCarty 18 évvel későbbi távozásáig így is maradt.

Bár a Gibson ES modellpalettája az ötvenes évek elejére már 7 tagból állt, a cég egyelőre idegenkedve figyelte a tömörtestű elektromos gitárokat.

Fender Esquier, 1950

Fender Esquier, 1950

Pedig 1950-ben Kaliforniában egy rádiójavításból, hangszedő- és erősítőgyártásból, majd hawai-gitárok készítéséből lassan fejlődő kis cég meglepően gyors sikereket ért el egy új fejlesztésű tömörtestű elektromos gitárral, mely eleinte Esquier/Broadcaster nevet kapott, de 51-től Telecaster néven ismerjük, fejlesztői, Leo Fender és George Fullerton pedig gitár-történelmet írtak vele.

Egy kis időugrás hátra: 1915-ben Wisconsin államban megszületett Lester William Polfuss, akinek zenészi és innovatív tehetsége hamar kitűnt: 17 éves korában már egy helyi rádióállomás műsorában játszott gitáron, hangszerére egy telefon mikrofonjából maga készített pickupot és a szülei rádióján erősítette ki. A harmincas években kezdtek a nagy gitárgyártók először használható elektromos gitárokat piacra dobni, Gibson, a Rickenbaker, az Epiphone, a National mind ajánlottak ilyen alapvetően akusztikus, de pickuppal és elektronikával felszerelt hangszereket. Lester Polfuss egyre ismertebb lett a jazz gitárosok közt Les Paul néven, és többféle Gibson modellen játszott, az elektromos ES modelleken éppúgy, ahogy az L-7 és L-5 akusztikus dreadnought-okon.

A Gibson egy hangszerbemutatót tartott 1939-ben egyik New-York-i forgalmazójánál, ahol az egyik demonstrátor Les Paul volt a triójával, egy ES-150-esen – bár ekkor a hallgatóság még csak úgy ismerte, mint egy gyorsan fejlődő, tehetséges fiatal gitárost. A negyvenes évekre azonban Les egyre elégedetlenebbé vált az ES sorozathoz hasonló elektromos-akusztikus gitárokkal.

„Olyan gitárt akartam, amely tisztán, mindenféle hozzáadódó rezonálás nélkül reprodukálja és zengeti ki a húr hangját.” mondta, mivel a korai elektromosok gerjedése és a test rezonanciái miatti „elszíneződött” hangzása nem győzte meg. „Azt akartam, hogy a húr tegye a dolgát, a fedlap ne vibráljon, ne legyen semmi átszíneződése a hangnak – se előnyös, se előnytelen. Biztos akartam lenni benne, hogy ha megpendítem a húrt, akkor éppen azt hallom. Ez volt az egész ötlet. Megpróbáltam hát a saját fejem után menni.”

Les Paul és az ő "Tuskója"

Les Paul és az ő "Tuskója"

A negyvenes években Les épített pár saját hangszert, a „tuskót” és néhány „tragacs”-ot, ahogy ő nevezte. A „tuskó” egy 4×4 hüvelykes fenyőfa hasábról kapta a nevét, aminek két oldalára egy Epiphone gitár félbevágott testének darabjait szerelte, a hasábra egy Gibson nyakat erősített, feltett rá egy Larson Bros fogólapot, egy Kauffman vibrátót és néhány pickupot. Nem csak saját magának, hanem partnerének és későbbi feleségének, Mary Fordnak is csinált ilyet, rendszeresen használták színpadon és stúdióban ezeket a „tragacsokat” és egy módosított Gibson L-12-t is.

Mint egyre ismertebb és népszerűbb jazz gitáros, Les Paul többször is bekerült a Gibson katalógusaiba és hirdetéseibe.

Mivel tudta, hogy a legnagyobb gitárgyártónak számítottak, Les elhatározta, megpróbálja felcsigázni az érdeklődésüket a tömörtestű gitárok gyártása iránt. Ezért hát 1946-ban meglátogatta Chicago-ban Maurice Berlint, a cég vezetőjét, hogy meggyőzze a tömörtestű gitárok jelentőségéről. Azonban az igazgató tisztelettel ugyan, de gyors véget vetett a találkozónak, Les dolgavégezetlenül távozott: „Kinevették a gitáromat…” emlékezett vissza később.

Közben azonban hírneve és zenei tudása tovább fejlődött és nagy nevekkel játszott egyre többet, akikkel már egyenrangúként emlegették, a háború utáni ilyen partnere volt Bing Crosby is, akivel többször is a slágerlisták élére kerülő dalokat készítettek. Crosby-t nagyon érdekelték az akkor újdonságnak számító szalagos magnós felvételi technikák és rávette Les-t, hogy építsen magának egy ilyen stúdiót a garázsában. Itt dolgozta ki a gitáros a nevéhez fűződő többszöri rájátszásos technikát két magnó használatával – manapság az ilyesmi természetesnek tűnik nekünk, de akkoriban forradalmi újdonságnak, szinte varázslatnak számított, ahogy egymaga akár tucatnyi gitár és énekszólamot vett rá a felvételekre.

Lassan visszaérünk az előző tájékozódási pontunkhoz, 1951-hez, mikor a Fender szinte járványszerűen terjedni kezdett a nyugati partról kiindulva. A konstrukció gyökeresen különbözött mindattól, amit a Gibson gitárnak nevezett: üreges-faragott fedőlapos helyet egy vékony, tömör, sík test, amit bármilyen fűrésszel könnyű kivágni, ragasztott nyak helyett csavarozott, a nyak egy darab juharból, fogólap nélkül, közvetlenül a nyakba ültetett bundokkal, egy darab, hídhoz közeli hangszedő, mely meglehetősen éles, átütő hangot produkált, teljesen elütve a Gibsonok testes, meleg hangzásától – nem csoda, ha akkoriban a Gibsonnál gúnyosan csak „deszka” néven emlegették a Fendereket. Kiderült azonban, hogy a country-western gitárosok imádják ezt a hangot – nem kis mértékben köszönhetően a már akkor kiváló hangzású Fender erősítőknek is.

Ahogy a tömörtestű Telecasterek sikere gyorsan ívelt felfelé, a kárörvendő vigyor hamar a Gibson arcára fagyott. Belátták, hogy már így is elkéstek és gyorsan valami megoldás után néztek, hogy ki ne maradjanak ebből a növekvő piaci szegmensből. Ted McCarty világosan látta, hogy itt már nem lesz elég egy új, innovatív, komoly vetélytársnak számító modellt kihozni – ennél több kell, hogy a gyorsan izmosodó konkurencia mellett labdába rúgjanak. A Chicago-i Valco cég által tulajdonolt National és Supro is kihozott egy-egy tömörtestű gitárt, nem sokkal később 1952-ben a Kay és a Harmony is megjelent a sajátjával.

McCarty már a Broadcaster megjelenése után nem sokkal összetrombitálta a cég mérnökeit és elsődleges prioritást adott az új tömörtestű gitár tervezésének. Ehhez persze meg kellett tanulni sok új dolgot, hiszen mind a gitár hangzása, mind gyártástechnológiája jelentősen különbözött az addig megszokottól.

Az agytrösztben részt vett helyettese John Huis, valamint Julius Bellson, Wilbur Marker és még néhányan a fákkal foglalkozó részlegről, illetve az összeszerelésről olyanok, akik gitárosok is voltak. A fejlesztés alatt rendszeresen konzultáltak az értékesítőkkel is.

„Végül előálltunk egy igen látványos gitárral” emlékszik vissza McCarty „és amennyire csak rajtunk múlt, megvolt a hangzása, megvolt a rezonanciája, megvolt a hangkitartása – bár nem túl sok. Amennyire vissza tudom idézni, nagyjából egy évig tartott idáig eljutnunk.”

Megvolt hát a gitár, most már csak kellett valami hozzá, hogy gyártásba kerüljön – McCarty jó érzékkel fordult az akkora már országos sztárokká avanzsált Les Paul-Mary Ford házaspár felé.

Les Paul azonban másképp emlékszik. Szerinte először már a Broadcaster megjelenésekor elküldte hozzá Maurice Berlin a helyettesét, Marc Carlucci-t, hogy vegye fel a kapcsolatot „azzal a fickóval a fura tuskó-gitárjával”, akit olyan rövid úton lepattintottak ’46-ban. „Azt mondták, találja meg azt a fickót, aki a seprűnyélre pickupot eszkábált” nevetett Les „mondtam nekik, hát, srácok, kicsit le vagytok maradva, de nem bánom, csináljuk!”

Emlékei szerint az első találkozót a CMI központjában tartották, ahol megszövegezték a szerződést, rögzítették a gitár specifikációját és designját és kezdődhetett a tervezés. Les szerint ő és Berlin fogalmazták meg a tervezés fő kívánalmait. Míg Les Paul sík testet akart, Berlin – mint hegedűgyűjtő – a domborított tető mellett kardoskodott. Les Paul valójában tömör juhar testű gitárra gondolt, melynek sikert és csúcsminőséget kell tükröznie, ezt pedig aranyszínű fényezéssel akarta kifejezésre juttatni, emellett egy kezdetben csak vajszínű árnyalatban kapható Telecaster fakó vacaknak tűnhetett. Megtervezett egy újfajta hidat is, amelyen a húrrögzítő és maga a híd egy darabból áll, majd a fenti követelményeket továbbították Kalamazoo-ba.

Ted McCarty érdekes módon eléggé másképp idézi fel a fejlesztést. Az ő verziójában az egész folyamat a Kalamozoo-i üzemben zajlott, a domborított faragott tető nem új ötlet, hiszen már Orville Gibson eredeti hangszere óta ilyeneket gyártottak. Így aztán természetes következmény volt, hogy ezt választották: egyrészt a gibsoni hagymányok továbbvitele motiválta, másrészt az, hogy ezt jóval munkaigényesebb és felkészültséget igénylőbb volt előállítani, ezért ha a Fender le akarta volna utánozni, alaposan fel kellett volna kötnie a gatyáját.

Az első prototípus bemutatására valamikor ’51 végén – ’52 elején kerülhetett sor. Akkoriban Les Paul és Mary Ford Pennsylvania-ban laktak egy üdülőterület vadászházában, mely egyik barátuké volt és ahol a nappalit kis stúdióvá alakították, kihasználva a hely csendjét és nyugalmát.

McCarty szerint azért ment oda, hogy a prototípust megmutassa és felkeltse Les Paul érdeklődését, hogy nyilvánosan használja a hangszert jutalék fejében.
Az első leendő Les Paul Gibson még tömör juharból készült, csak később váltottak a valamivel könnyebb mahagónira. A gitáron a kombinált húrrögzítő-híd volt, ami mindenképpen Les Paul része a fejlesztésben.

Ez azonban nem sikerült tökéletesen, ugyanis a nyak állásszöge túl alacsony volt ahhoz, hogy a helyes módon, felülről áthurkolva rögzítsék a húrokat – alulról haladtak, a híd alján, ami azt jelentett, hogy bár a gitár teljesen használható volt, mégis valami nagyon elhibázott érzést keltett.

Les nem sokat teketóriázott, a tűzhelyen felhevített egy csavarhúzót és azzal kifúrta-faragta a hídrögzítés helyét és így már lejjebb kerülhetett a híd, hogy a helyes állásban bújtassák át a húrokat rajta.

Érdekes ez az ellentmondás, Les Paul váltig állítja, hogy a domború fedlapot kivéve a gitárt jórészt ő tervezte, míg McCarty szerint az egyéves kutatás-fejlesztés után a gitáros akkor látta először a hangszert, mikor ő elvitte neki a vadászházba. Hogy hol az igazság? Ki tudja?

Egy biztos, Les Paul nélkül a Gibson nem lenne ma az, ami.

Érdekes kis történet még, hogy a szerződés aláírása után (Les Paul 5 centet kap minden eladott gitár után) arra kérték őt, hogy addig, míg az első végleges gyártmányok elkészülnek, az Epiphone „tuskó” gitárjáról vegye le annak nevét és helyettesítse egy Gibson emblémával, amibe ő persze belement.

Az első Gibson Les Paul, 1952

Az első Gibson Les Paul, 1952

1952 nyarán a boltokba kerültek az első Les Paul gitárok, melyeket 210 dollárért árultak (ez manapság megfelel kb. 400e Ft-nak) és kezdetét vette az elektromos gitárok egyik legismertebb és legkedveltebb típusának fél évszázada töretlen sikersztorija.

A cikk forrásai:

Paul,Bacon, Tony (2009-09-25). The Les Paul Guitar Book. Hal Leonard Corporation
Carter Walter (2007-09-01). Gibson Electric Guitar Book – Seventy Years of Classic Guitars. Backbeat Books.
 

 

 

No Responsesto “Gitár történelem: Gibson – 3. rész”

Trackbacks/Pingbacks

  1. Les Paul, a gitáros és feltaláló | Aktív gitár - [...] a gitártörténet sorozatban írtam a Les Paul gitárok megszületéséről. Les Paul, [...]
  2. Gitár történelem: Gibson, 2. rész | Aktív gitár - [...] fura, hogy a már bemutatott 3. rész után következik a 2. fejezet, de akkoriban Les Paul évfordulója tette aktuálissá…

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.