Pedál post-it

Gondolom, a digitális kontra analóg vita a gitáreffektek terén ugyanúgy megoszthatja a használókat, mint a Mac kontra PC a számítógépek esetén. Kétségtelen, hogy a digitális technika rohamosan fejlődik és amire manapság képes, arról az első digital delay-ek megjelenése idején nem is álmodtunk. Arról nem is szólva, hogy a zenekészítés és a zenehallgatás egyértelműen és túlnyomórészt már digitálisan történik, a stúdióban a keverőpultok, a high-end effektek is digitálisak, a vezérlés, utómunka leginkább számítógépen történik, a kész termék pedig már leginkább letölthető változatban jut el a közönséghez. A digitális jelfeldolgozás fizikai modellező algoritmusai lehetővé teszi, hogy szimuláljanak hangzásokat, így egy cuccban számtalan ismert és kedvelt hangszert és hangszínt meg lehet találni, anélkül, hogy az összes hozzájuk szükséges készüléket valójában be kéne szerezni. A saját beállításokat tárolni lehet és tetszőleges időben újra előhívni, ráadásul olyan effektusokat is meg lehet velük csinálni, amit az analóg eszközök korlátjai nem tesznek lehetővé. És mégis, sokan esküsznek rá, hogy a digitális kütyük hangjában mindig van valami „mű”. Visszagondolva a Line6 Variax gitár próbájakor a fele hangszín elég meggyőző volt, a másik fele viszont érezhetően kicsit mű számomra, főleg az akusztikusok. Én nem akarok ebben állást foglalni, hiszen vegyesen használom őket. Kétségtelen, hogy az alsó és a középkategóriás digitális cuccokban gyakran érezhető valami nem odavaló, ezt magam is tapasztaltam. Főleg olyankor, mikor több, különböző gyártmányú, digitális jelfeldolgozással dolgozó effektet/processzort kapcsoltam egymás után. Indokolatlan torzítások, zajok, recsegések jelentkeztek. A Digitech egyik technikusa, akinek írtam az ügyben, azt állította, hogy ez sajnos bizony előfordul ezeknél a küyüknél. Gondolom, a stúdióminőségű felszerelések már – remélhetőleg – mentesek tőle. Ezektől eltekintve kényelem és rugalmasság szempontjából egy digitális multieffekt verhetetlen, ha valakinek sokféle hangzást kell élőben is reprodukálni. Ha azonban kialakul egy jellegzetes hangzásvilág, amihez nem szükséges ezerféle különböző effekt és hangszín, alighanem jobban jár, ha egyszerűbb analóg effekteket használ a gitáros. Végül csak kilyukadok oda, ahová indultam: az analóg pedáloknál az egyik hátrány,...

Léggitár, szó szerint

Ahogy Hamlet mondja: ”Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” És tényleg. Mi indított arra valakit, hogy az ipari pneumatikus automatikát összeházasítsa egy gitárral? Ki tudja? A készülék tökéletesen értelmetlen, mint hangszer. Ellenben jól meglepően néz ki (főleg, ha valaki szereti a lila neonokkal moddolt gagyi PC/autótuning dizájnt) és érdekes látni, hogy működik. A beépített 60 pneumatikus szelep és dugattyú segítségével, amelyet egy mikrokontrolleren keresztül MIDI-ről hajtanak meg, képes némi gitárszerű hangzásra. Ráadásképpen van még három dugattyú, ami egyfajta ritmust tud csinálni hozzá, már amennyiben a pneumatikus sziszegések és kattogások annak nevezhetők. Ha behangolták volna, talán az én mesém is tovább tartott volna… 🙂 Forrás: Guitar Fail Design News TV: Clippard Demonstrates Pneumatic Guitar from UBMDeusM on...

Martin kétnyakú akusztikus gitár!

A Martin cég az akusztikus gitárok világának egyil legrégebbi és legelismertebb szereplője. Az idei NAMM kiállításra egy különleges, egyedi, kétnyakú akusztikust mutattak be, melynek egyik nyaka hathúros, a másik 12 (ami már önmagában is kihívás egy akusztikusnál a nagy húrfeszítés...

Nyomtatott gitár

Az új technikák mindig érdekeltek. Kísérletezni jó – még ha elsőre a megszokással, józan ésszel ellentétesnek is tűnhetnek a próbálkozások. A 3D nyomtatás viharosan fejlődik, a technológia egyre inkább széles körben elérhető lesz, a minősége és lehetőségei egyre javulnak. Ha valaki esetleg nem ismerné, mi is ez, röviden úgy lehetne összefoglalni: egy olyan nyomtató, mely festék helyet kis képlékeny műanyag pöttyöket köpköd, melyek szilárd tömbbé állnak össze, mindezt nem csak egy sík felületre, mint a papíros nyomtatók, hanem egy 3D-ben mozgó fejjel. Be kell adni a 3D tervet és a nyomtató azokra a helyekre pök, ahol anyagnak kell lennie, ahol meg nem, azt kihagyja. Így persze olyan abszurd dolgok is készíthetők, ami hagyományos megmunkálással nem (a mérnökök “bennszülött” alkatrésznek nevezik az olyan, hibásan megtervezett részeket, melyek egy másik alkatrész belsejében helyezkednek el, de csak úgy kerülhetnek bele, ha ott benn készítik el őket, ami a 3D technológia előtt gyakorlatilag csak a palackok belsejében hajómodelleket építő szent őrültek kiváltsága volt). 🙂 A kezdetekben elsősorban arra használták, hogy a gyártás előtt a különböző termék kinézetét modellezzék velük megfoghatóan. A ma elérhető technológia viszont már használati termékek gyártását is lehetővé teszi, kis, akár egy darabos tételben is, hiszen itt a darabszám nem igazán befolyásolja a költséget, a gépidő és az anyagfelhasználás ugyanaz minden esetben. Itt van egyik fajtájukról egy videó: És ilyen gitárt csinált 3D nyomtatással egy új-zélandi cég, a One61:   Azért nem mondhatnám, hogy ne fogadnám fenntartásokkal a 3D nyomtatóval készült gitártestet. Mivel elég sok gitárt használtam, javítottam és ugyan még kevésnél, de az építésbe is belekóstoltam, néhány dolog miatt kételkedek kicsit. Nem tudom, mennyire ellenálló és tartós egy ilyen anyag és a belőle készült struktúra. A gitároknál – és a basszusoknál még inkább – a húrok komoly erővel feszítik az egész hangszert és ez nem csak statikus terhelés, hiszen a játék során változnak ezek az erők valamelyest. A környezet...

Mennyit érhet egy gitár?

Bostonban, ahol ideiglenesen lakom, van egy jó kis hangszerbolt, Mr. Music a neve. Nemrég az eBay boltjukban megjelent egy gitár: egy 1959-es Gibson Les Paul. A gityó Jay Giels tulajdona, aki a róla elnevezett banda alapítója és gitárosa volt. Kövezzetek meg, én most hallottam életemben először ezt a nevet. Ez persze általában nem minősít egy bandát vagy zenészt, arra már rájöttem, hogy itt Amerikában rengeteg olyan jó zenész van, akiről mifelénk otthon nem nagyon hallani. Rákerestem hát Youtube-on. Belehallgattam tucatnyi zenéjükbe és nem nagyon estem a szék mellé. A nyolcvanas években voltak népszerűek, stílusuk valahol a kaminonos-rock és szintipop keveréke lehetett. Még akkoriban se mondható egyedinek vagy ütősnek. Egynek jó, nem mondom, hogy nagyon gyenge, de semmi különös. Radásul nem is lehettek valami nagy sztárok, eltekintve attól, hogy bostoniak, ezért talán a helyiek számára többet jelentenek. Volt egy No. 1. slágerük 1981-ben, a Centerfold. Hát izé… kellemes kis szórakoztató zene, de semmi több. A gitár ráadásul messze nem az eredeti állapotú. Tudvalevőleg az ilyen vintage gitárok esetén kétféle felhasználás van: gyűjteményi és zenészi. A zenész inkább azzal törődik, hogy jól játszható legyen a hangszer, ha kell, kicserél benne ezt-azt, javíttatja, felújíttatja. A gyűjtőnek majdnem mindegy, mennyire jó zenélésre az a gitár. A vintage gyűjtemények lényege: az eredetiség. Minél ritkább, minél legendásabb a hangszer, annál érdekesebb és értékesebb – de lényeges, hogy minden eredeti legyen rajta. Már egy kisebb javítás is, ami például akár csak egy potmétert vagy egy hangolókulcsot megváltoztat rajta, egy igazi gyűjtő számára jelentősen elértékteleníti a gyűjteménye szempontjából. Az emlegetett gitárt utólag ugyan visszaállították az eredeti formájába – de rengeteg változtatással. A fényezése teljesen új, a hangolókulcsok is, a híd, a pickupok… tehát nagyon-nagyon messze van az eredetitől, még ha látszatra úgy is néz ki. Ezek után tippelje meg valaki, mennyi lehet a kikiáltási ára. Na? Nem, alálőttetek. Úgyse találjátok ki. 250 000 dollár, azaz 55 millió Ft körül....